S T Y L E S | ✔️

• S I X •

Úgy éreztem mindjárt kiugrok a bőrömből, amikor csengetés után hat perccel nyílt az ajtó és nem Mr Styles, hanem Miss Styles dugta be a résen a fejét.
Aki, ahogy elnéztem elég nagy kedveltségnek örvendhet, az osztályunk természettudományos szakot választó diákjai egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülten és boldogan köszöntötték a nőt.
– A tanárnő remélem bioszt jött tartani! – kurjantotta előre a hátsó sorból valaki, de hirtelen fogalmam sem volt ki lehetett az valójában.
Mert bár fizikailag itt voltam, a gondolataim a londoni kórház körül forogtak, akörül, amelyikben a nagyanyám is található. A nagyapám még mindig nem írt semmit a hogyléte felől, az én vérnyomásom pedig így belső érzésre is jóval magasabban van a kelleténél. Sokkal magasabban van, ok nélkül izzadok. De tényleg, komolyan mondom, a hátamról folyik le a víz. Márciusban. Szóval na.
– Nem, Bradley, a matek tanárotok küldött, hogy írjam fel a megoldandó feladatokat a táblára, kicsit elhúzódik a megbeszélés – forgatta meg a szemeit szórakozottan, amikor egyszerre többen fejezték ki a nemtetszésüket egy-egy mélyről jövő nyögés vagy hatalmas sóhaj eleresztésével. Mellettem Bobby például lefejelte a padot. De úgy nagyon, mert most a homlokán van egy nagyon piros folt.
– Néha akkora állat vagy Bobby, hogy legszívesebben falnak mennék tőled – fordult felénk teljes testével Rachel, miután hitetlenkedve nézte végig közös barátunk tényleg a legkevésbé sem normális tettét.
  – Bobby – nézett rá nagyra nyílt szemekkel az iskolánkban biológiát, kémiát és fizikát egyszerre tanító nő is, aztán megvakarta a homlokát és nagyot sóhajtott. – Szerintem húsz perc múlva sikerül majd végezni, annyi idő alatt ezek simán megoldhatók. Ismerem az öcsémet, tanítottam már vele, jobb, ha megcsináljátok őket, higgyétek el nekem – mosolygott végig az egész osztályon amolyan biztató stílusban, aztán megakadt rajtam a tekintete.
Arcán először meglepettség tükröződött, és az ajkába harapva halványan elmosolyodott, majd fogta magát és se szó se beszéd, elhagyta az osztálytermet.
A többiek a távozása utáni pillanatban már neki is álltak a matek feladványok megoldásának, de én valamiért nem voltam képes ezt tenni.
Folyamatosan frissítgettem a telefonomat, hátha a térerő miatt nem kapom meg a hívásokat vagy üzeneteket, de sajnos rá kellett jönnöm – a nagyapám komolyan gondolta amit mondott, úgy látszik amíg tart az iskola, esze ágában sincs bármiféle információt közölni velem. Konkrétan semmit. Még annál is kevesebbet.
  – Jó napot, osztály – nyílt ki valóban húsz perc elteltével a terem ajtaja újból, bár ha jobban belegondolok, nekem az sem tűnt fel, hogy egyáltalán bármennyi idő is eltelt volna. – Jason, kérlek, vezesd le az első feladatot a táblán – csapott rögvest a dolgok közepébe, több diák arca pedig hirtelen nyúlt meg a döbbenettől.
Erre senki sem számított.
  – Kitűnő, Niall, a másodikat, kérlek.
Niall tudta, hogy a tanár kissé mindkettőnkre fúj, azt mondjuk nem sikerült kitalálnunk, hogy vele mi lehet a baja, de engem már a kezdetektől fogva negatív értelemben tart számban, szóval, enyhén szólva is várható volt, hogy...
  – Hope – emelte fel a fejét a naplóból, miután az imént ott tevékenykedő osztálytársam neve mellé firkantott egy ötöst. Zöld szemei kíváncsian néztek, de alighogy egy gyors fejcsóválás után belekezdtem volna a magyarázkodásba, düh suhant át az arcán. – Pakoljon össze és jöjjön. Most.
Az egész osztály egy emberként fordult az irányomba, szemeik most együttes erővel égettek lyukat a testembe. És az azokból leolvasott érzelmek leginkább a döbbenet, értetlenség és irigység voltak.
Irigység.
Hát persze. Clara Brawn az a lány, aki még a tanárunkat is friss húsként kezeli.
  – Jöjjek veled? – motyogta Bobby megilletődve, Rachel arca pedig egészen piros lett.
Niall meg még mindig a tábla mellett állt, a krétát markolászva és akárcsak mindenki más, ő ugyanolyan kíváncsisággal vizslatott engem meg a tanárt. Talán annyi különbséggel, hogy ő ellenszenves pillantást vetett a szürke nadrágot és fekete inget viselő tanárra. Ugyanakkor, amint a pillantásom találkozott Rachelével, az ő arcáról is egyértelműen lerítt, hogy nagyon szeretne tenni vagy mondani valami olyat, ami a tanárunknak feltehetőleg nem fogja elnyerni a tetszését.
És pontosan ezért mosolyogtam le rá miután felálltam Bobby mellől, enyhén megrázva a fejemet.
  – Egyébként köszönöm, megoldom, ne aggódjatok – mondtam nyugtató jelleggel, de meglepő módon, nem magamat akartam nyugtatni.
Leginkább a két döbbent és dühös barátomat, de a legkevésbé sem magamat. Minden vágyam az volt, hogy végre elszabaduljak innen, szóval most a szintén dühös ábrázattal rendelkező tanár sem érdekelt különösebben. Sőt, egyáltalán nem izgatott.
  – Beszélgetni nagyon ráérnek óra után is, Hope, az irodámba, most – közölte valamelyest nyugodt hangon, majd amikor én már a folyosón voltam, folytatta. – Az órának még nincs vége! Ha nem érek vissza csengetésig, hétfőn fogom megnézni a százhetven, illetve száznegyvenkettes oldal feladványainak megoldását. Akár kezdhetitek is – mondta gunyoros mosollyal az arcán, aztán becsapta maga mögött az ajtót és újra dühösen indult el mellettem a tanári irodák irányába.
A folyosó most kihalt volt, sehol egy diák, tanár, vagy éppen takarító. Már hogy is lett volna. Elvégre nekem sikerült az óra kellős közepén kirakatni magam a teremből.
  – Foglaljon helyet, kérem – mutatott az asztalával szemben elhelyezett üres székre.
Az irodája kicsi volt, mint minden másik tanárnak is, aki a sulinkban tanít. Egyedül a közös terem az, ami nagynak számít és természetesen az igazgató saját irodája. A többiben nagyon maximum négy ember tud kényelmesen elférni plusz a tanár, a saját asztala mögött. Amúgy elég gyorsan zsúfolt lesz a hely.
  – Megkérdezhetem, hogy miért kell itt lennem?
A most már velem szemben ülő férfi pislogott rám párszor, aztán gunyoros mosolyra húzta ajkait, végül pedig összefonta egymással az ujjait és azokon támasztotta meg az állát.
– Nem is sejti?
Jobb lábamat átemeltem a balon, majd amikor láttam, hogy az egyenruhám szoknyája feljebb csúszik a combomon, azonnal lejjebb húztam azt. – Khm – köszörülte meg a torkát hirtelen, aztán egy gyors mozdulattal beletúrt a hajába. – Beszélni szeretnék a szüleivel. Lehetőleg minél hamarabb. Én nem tudom, mi van veled, Hope, de azt biztosra tudom, hogy ennél több lakozik benned. Láttam az eddigi jegyeidet, ne is próbáld tagadni – nézett rám bosszúsan, amikor a fejemet csóválva próbáltam közbeszólni.
– Mr Styles. Rossz dolog, ha egy tanár a jegyekből szeretne többet megtudni a diákról. Lehet, hogy kitűnő voltam az első három évben, de lehet, hogy ez tanártól is függ – mosolyodtam el mondandóm végére.
Az ő szemei nagyra nyíltak a kifejezetten hirtelen megnyilvánulásom után, de ahelyett, hogy esetleg elengedett volna, inkább még dühösebb pillantást vetett rám.
– Mint mondtam, szeretnék beszélni a szüleivel. Nekem a hétfő, kilenc óra..
– Meghaltak.
– Hogyan?
– A szüleim meghaltak, mikor nyolc éves voltam. Nekik a hétfő kilenc óra sajnos nem jó – szúrtan oda ugyanolyan gúnyos stílusban, mint amit ő is használt még nem is olyan régen. – Esetleg a nagyszüleimet tudom megkérni, hogy jöjjenek be magához, Mr Styles, de a nagyanyám tegnap óta kórházban van, mert elájult és nem tudjuk, hogy mi történt vele valójában és én őszintén nagyon sajnálom, de ma az egész napom abból állt, hogy rá gondoljak és végre szabaduljak innen, hogy aztán bemehessek a kórházba, csak a nagyapám nem akarta, hogy hiányozzak és én...
Annyira belemerültem az egész nap le-lenyelt fájdalmamba és legfőképpen félelmembe, hogy fel sem tűnt – sírva ülök a matekot és zenét tanító tanárommal szemben, az irodájában.
Szánalmasabb nem is lehetnék.
– Hé, ssh, nyugalom – motyogta a..a hajamba szavait. – Sajnálom, tapintatlan voltam.
– Nem tudhatta – szipogtam továbbra is, kezeimet összekulcsoltam háta mögött, homlokom pontosan ott érintette, ahol az ingje még be volt gombolva. Utána már a csupasz bőrét érintettem volna. – Én sajnálom, hogy ennyire rosszul indult a...
– A kapcsolatunk? – segített ki, gyengéden simogatva a hajamat, miközben nagyot sóhajtva bólintottam.
Kapcsolatunk.
Lehet ezt egyáltalán annak nevezni?
A csengő éles hangjára összerezzentem erős karjai között, akkor meg egyenesen frászt kaptam, amikor hirtelen nyílt ki mellettünk az iroda ajtaja és zuhant be rajta a vörös hajú tanárnő. Vagyis Miss Styles. Mr Styles nővére.
Jól nézünk ki.
– Harry, voltam ma az osztályban és láttam őt, láttam a lá..
Rémülten engedtem el az engem nyugtató jelleggel magához ölelő tanárt, majd az arcomat megtörölve néztem fel rá és a számat harapdáltam zavaromban.
– Az isten áldjon meg Gemma, nem lehet kopogni? – csattant fel dühösen, aztán összefonta maga előtt a kezeit és barátságtalanul pislogott. A testvérére, meg rám is. Mi van?
– Elnézést, nekem most..öö..én most inkább megyek – kezdtem el búcsúzkodni, mire mindketten biccentettek. Akkor jó. A fejemet lehajtva léptem el a most rettentő dühösnek tűnő nő mellett és már éppen elhagytam volna az irodát, amikor utánam szólt.
– Hope.
– Igen? – torpantam meg kérdőn felvonva szemöldökömet.
– Jobbulást a nagymamádnak. A hétfő pedig..felejtsük el.
És elmosolyodott.
Hálás pillantást vetve rá igyekeztem lenyelni a széles vigyoromat, aztán végleg elhagytam az irodát.
És így utólag visszagondolva, azt hiszem ez volt az a pillanat.
Az a pillanat.
– Hope! – kiáltotta egy élénk hang a nevemet.
Gondolataimból kirázódva torpantam meg az iskola lépcsőjén és érdeklődve néztem le az előtte várakozó társaságra. Ott volt Bobby, Rachel, Niall, legnagyobb meglepetésemre Louis és még egy személy.
– Minden rendben volt a tanárral? – szólalt meg elsőként Niall, amikor odaértem mellé.
– Persze, csak megkérdezte mi van velem – túrtam bele a hajamba kicsit zavartan, aztán szemeimet az idegen személyre vezettem.
Magas volt, kezei, legalábbis bőrének azon része ami kilátszott fekete Rolling Stones felsője alól, itt-ott kisebb tetoválásokkal volt díszítve, barna haja nem volt se túl hosszú, se túl rövid, leginkább olyan pont jó.
– Liam. Liam Payne vagyok – nyújtotta felém a kezét, amikor szerintem megelégelte a csendes megfigyelésemet.
– Hope Graham. Egyébként..
– Egyébként ő a mai randid.
– Illetve lett volna, de mivel a barátaid már elmondták, hogy mi történt, én annyival is megelégszem, ha elkísérhetlek a kórházba – mosolygott rám kedvesen, én pedig megilletődve, ugyanakkor boldogan néztem vissza rá. – Persze csak ha nincs ellenedre.
– Nincs. A legkevésbé sem.
– Az oké. De jelezném, hogy én is jövök. Úgyhogy keresd meg azt a féket Payne – paskolta meg a vállát Louis vigyorogva, de amikor rám nézett, az már le is fagyott az arcáról.
– Kicsit több kell holmi védelmező színjátéknál, Tomlinson – paskoltam meg most én az ő vállát, lényegesen gúnyosabb stílusban, de csak bólintott.
Aztán elindultunk az iskola elől a belváros irányába, a kórházhoz.
De pont, amikor elindultunk és Liam egészen közel került hozzám, az alig néhány perce hátrahagyott tanár lépett ki az épületből.
Arca kemény volt, vonásai dühről árulkodtak.
Lehet, hogy jövő héten be se kéne jönnöm az iskolába...

•
•
Ha tetszett, komment vagy vote formájában jelezd kérlek🥰❤️
midnightwhiteowl