S T Y L E S | ✔️

• S I X T E E N •

– Nem érdekel, a legkevésbé sem, hogy mit terveztél az utolsó délutánra a kirándulásunk előtt, mert ma igenis lefoglallak. Nem érdekel Niall, Bobby, de még Liam sem, bár azért szurkolok neki, de nem. Elmegyünk a plázába, vásárolunk, utána pedig nálam alszol. Vagy én nálad. Az már teljesen mindegy. Jó?
Csütörtökön, két nappal életem egyik legeseménydúsabb huszon akárhány perce után, azt hiszem mindenre fel voltam készülve, csak egy ilyen lerohanásra nem. Vagy kirohanásra. Igazából teljesen mindegy, a lényeg, hogy erre most tényleg nem számítottam.
– Liamnek ne szurkolj, ejtett téma – dörzsölte meg ökleivel mindkét szemét Niall, aztán, mintha mi sem történt volna, mosolyogva pislogott ránk.
Láttam rajta, hogy fáradt volt, tényleg, nagyon látszott rajta, világoskék íriszeit rengeteg apró vérág vette körül, továbbá hatalmas szürke karikák éktelenkedtek szemei alatt. Amikbe én most hitetlenül és döbbenten meredtem.
– MI VAN? – kapott levegő után nagyra nyílt szemekkel Bobby, Rachel pedig lefagyva álldogált közöttünk. – De hát még nem is találkoztam vele, máris vége? Biztos vagy benne?
Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor Niallnek leesett, hogy az imént mégis mi csúszott ki a száján, amit most éppen nagyon sajnálok, hogy nem Rachel szája kebelezett be. Komolyan. Ennél az is ezerszer jobb lenne. Ezerszer, a fenébe is!
– Kit érdekel most Liam, te elvetemült!?
Rachel hangja egy cseppet sem hangzott nyugodtnak, mint zenészpalánta, azt tudnám mondani, hogy legalább három oktávval feljebb ugrott a hangja, mint az tőle megszokott. És ez a plusz három oktáv egy kissé..hogy is mondjam, megrémisztett. A frászt hozta rám. Olyan érzésem támadt tőle, mintha éppen egy horror filmet kellene végig néznem, teljesen egyedül..
A lényeg, hogy beparáztam. Nagyon. Amennyire az emberileg lehetséges, de komolyan.
Rachel fogalmam sincs miért akar mindenáron spanyol nyelvet tanulni az egyetemen, tényleg nem tudom, mikor egyértelműen valamelyik titkos szolgálatnál lenne a helye. A fenébe is, két perc alatt rájön mi baja a közelében tartózkodó embereknek, akkor pont azt nem fogja kipuhatolózni, hogy én a tanárunkkal kavarok?
  – Miért nem mondtad? – szólalt meg egy kis idő után és pontosan ekkor láttam azt Niall arcán, hogy rájött. Rájött, hogy csak úgy, gondolkodás nélkül kinyögte, hogy Liam már nincs a képben. Pedig szegényem még nem is igazán volt bent. Legalábbis nem teljesen...
  – Mert.. – nyeltem egy nagyot, miközben az agyam ezerrel kattogott. Annyira, ahogy ezelőtt talán sohasem. – Mert van éppen elég dolgod. Nem..nem akartalak ezzel terhelni. Ahogy téged sem – vetettem egy gyors pillantást Bobbyra is, de egyikőjük sem tűnt nyugodtnak, vagy olyannak, mint aki akár csak egyetlen szavamat is elhitte volna. Hát persze, hogy nem.
  – Te most nagyon remélem, hogy csak próbálsz hülyének nézni minket, mert komolyan mondom, hogy megcsaplak – tátotta el a száját Bobby mellettem ülve, mire csak fájdalmasan nyögtem fel.
Lehet, hogy ki fogom hagyni ezt a kirándulást. Így is nagy a feszültség, nem kell még hozzá az is.
  – Jó reggelt – nyílt a terem ajtaja és bevonult rajt az osztályfőnökünk, Mr Brown, nyomában egy magas és fiatal tanárral, akinek a napló volt a kezében.
Mr Styles.
Én meg, amikor rám emelte azokat a smaragdzöld szemeit, azt hittem elhányom magam. És nem, nem azért mert undorodtam volna tőle. Badarság. Egész egyszerűen a keddi találkozónk minden egyes emléke eszembe jutott és aligha tudtam palástolni az izgatottságomat, hogy ma újra láthatom. Mert bár tegnap is láttam és volt néhány pillanat, amikor matekon azon kaptam magam, hogy őt bámulom a könyvem helyett, vagy, amikor csak a táblára akartam nézni, de közben feltűnt, hogy az arcomat vizslatja... ma valamiért ugyanolyan öröm árasztott el, mint tegnap. Örültem, hogy láttam. – Szóval. Mivel van egy olyan kedves diákunk, akit azt hiszem a tanári kar minden egyes tagja hiányolni fog majd – mutatott Bradleyre, aki erre felállt és nevetve meghajolt a padja mellett, majd folytatta: –, szeretném megbeszélni veletek a kirándulással kapcsolatos dolgokat. Egy osztályról van szó, rólatok, mivel a másik két osztály lemondta, az érettségire hivatkozva. Ami, természetesen érthető. De. Mi megyünk.
  – Ki az a mi? Pontosan – lóbálta meg kezét a levegőben Bradley, azt hiszem előre tartva a választól.
Mindenki tartott a választól, mert köztudott, hogy minket nem szívlel minden egyes tanár. De tényleg nem, ezért nagyon sok múlik azon, kiket választ ki mellénk az igazgató. Minden azon múlik.
  – Hatodik óra után indulunk. Ezek ketten mennek másfele, az nem izgat, de te meg én, mi bizony egy irányba megyünk – fordult hozzánk a székén, szemeit le sem véve enyémekről.
  – Ideges vagy? – kérdeztem, fogalmam sincs miért. Szerintem ha tehette volna, szemekkel a föld alá tenne. Hogy aztán alulról szagoljam az ibolyát.
  – Nem. Hova gondolsz? A legjobb barátnőm titkolózik előttem, a barátom előbb tud meg dolgokat mint én, én meg Bobbyval készülök a hülye matek versenyre! Mégis hogyan lehetnék ideges, Hope?
A nyakamat behúzva haraptam be a számat az újabb, jóval frissebb kirohanását hallgatva, majd a szemeimet lesütve sóhajtottam.
El kéne mondani neki. A legjobb barátnőm, már a legelején el kellett volna mondanom. Joga van tudni. Ő is így csinálta. Az első csókukat követő másodpercben már csörgött is a telefonom, hogy majd' kicsattanva mesélje el a történteket. Én meg?
Én kis híján odaadom a szüzességemet a tanáromnak és még akkor is titkolózok.
Egy igazi szemétláda vagyok.
A fejemet rázva dörzsöltem meg két kézzel az arcomat és magamban szitkozódva szenteltem a figyelmemet újra Mr Brownnak, aki mosolyogva bólogatott.
– Mint osztályfőnök, természetesen én leszek az egyik kísérőtök. A másik két tanárt viszont ti választhatjátok ki. Kérem a neveket – mondta mosolyát továbbra is fenntartva, az én mellkasom pedig összeszorult.
– Miss Styles!
– Uu, igen, igen, ő jöjjön, vele mindig jók az órák! Mert olyan..izé. Kedves – köszörülte meg a torkát Jackson, miközben arcán két piros folt keletkezett. Nem hiszem, hogy csak a tanárnő kedvessége lenne az oka a nagy kedveltségnek. De hát...ő is Styles. Nem is meglepő. Egyáltalán nem az.
– De akkor jöjjön Mr Styles is. Vele van a legtöbb óránk, konkrétan többször látom mostanában mint a rokonaimat – vihogott Chris, felemelve a kezét.
– Miss Stylesal még a nap folyamán beszélni fogok, de..Mr Styles? Velünk tart?
A számat harapdálva szuggeráltam arcát, annak is minden egyes aprócska szegletét, miközben a szívem olyan hevesen dübörgött a mellkasomban, hogy attól tartottam, mindjárt meghalok. Soha, az eddigi tizennyolc évemben, egyetlen egy alkalommal nem éreztem ilyet. Vagy akár ehhez hasonlót. Senki más iránt.
Mert nem volt hozzá hasonló ember az életemben. Ezelőtt sohasem. És van egy olyan érzésem, hogy nem is lesz.
Zöld szemeit végig vezette az osztályon, köztük rajtam is, de nem ragadt le nálam sokáig. Mert nem lehet.
– Persze. Örömmel.
Hány napra is megyünk? Négy? Annyi, hétfőn érkezünk vissza. Mibe keveredtem? Már megint.