S T Y L E S | ✔️

• E P I L O G U E •

5 hónappal később

– Jövő hét csütörtök éjfélig várom a hetvenes évek zenéi és zenészeiről szóló beadandókat, fontos része lesz a vizsgának, senki se felejtse el. A feldolgozandó pontokat megtalálják a kiválasztott anyag legelején. Jövő héten találkozunk!

Az egészen idáig síri csendbe burkolózott terem hirtelen váltott át New York leghangosabb részévé. A péntek délutánok mindig ilyenek voltak. Az elején igaz nem ennyire, de most, öt hónappal később, szinte minden megváltozott ahhoz képest, hogy milyen volt a hangulat az első szemeszterünk kezdetekor. Mostanra összeszoktunk, kialakultak a barátikörök, mindenki tudta, hogy ki kivel jelenik meg egy buliban és szinte mindenki ismert mindenkit. Igaz, egy kicsit több időre van szükségünk ahhoz, hogy tényleg teljesen jó, zökkenőmentes legyen a hangulatunk, de azt kell mondanom, hogy az én meglátásom szerint tökéletesen jó úton haladunk ennek az irányába. Komolyan. A kollégiumban, a szobánk folyosójának többi lakosaival is egyre jobb a kapcsolatunk, úgy is, hogy több olyan is van köztünk, akik már a harmadik vagy negyedik, esetleg az utolsó évüket csinálják éppen. A szobatársammal, Kaylaval pedig hihetetlen jó kapcsolatom lett, már aznap, hogy beköltözött, utánam pontosan egy héttel.

  – Hope!

Táskámat a vállamra lendítve döntöttem hátamat a folyosó falának, mindeközben Kayla társaságában figyelve, ahogy Colin minden egyes lépésével frusztráltabb arckifejezéssel próbál eljutni hozzánk. Elnevettem magamat, amikor egy nálunk jó néhány évvel idősebb sráccal kis híján összementek, mert annyira szeretett volna átérni a folyosót elöntő tömegen.

  – Szia – torpant meg előttem, kezével beletúrva hajába, amin feltehetőleg így akart segíteni, de meg kell vallanom, hogy csak még kócosabban festett. – Egész nap utol akartalak érni. Van kedved ma eljönni hozzám? A srácok haza mennek a szüleikhez a hétvégére, szóval enyém az egész lakás.

Éreztem, ahogy nyakamon keresztül az arcomba tódul a melegség és amikor Kayla a szemeit forgatva ragadta meg Kate kezét és húzta őt maga után a kijárat irányába, biztos voltam benne, hogy a kelleténél sokkal mélyebb piros árnyalatú lehetett az arcom, mint lennie kellett volna. De őszintén nem tehettem róla. Colin három hónapja kezdett el érdeklődni irántam, egészen pontosan az első közös csoport feladatunk bekövetkeztével. Azóta számot cseréltünk, állandóan beszéltünk és rengeteget találkoztunk.

Jól éreztem magam vele. Segített..segített átlépni dolgokon, segített abban is, hogy minden este helyett, csak minden második, idővel pedig már egyetlen este se sírjam álomba magamat. Pedig mielőtt közösen kellett elvégeznünk a feladatot minden este ezt tettem. Mondhatni ez volt a rutinom. Beszéltem a nagyszüleimmel, Rachelékkel, Louisval vagy éppen Bobbyval és miután letettük a telefont bekuckoltam magamat az ágyamba, hogy aztán rá gondolva álomba sírjam magamat. Aztán jött Colin, aki szépen lassan megmutatta, hogy..hogy felesleges így tölteni a napjaimat. Felesleges azon rágódni, mi lett volna, ha.. elmondása szerint pedig teljességgel felesleges egy olyan férfi után sírni, aki elhagyott.

És ha az elején még nem is, de mostanra kezdek egyre több igazat adni neki. Sőt. Lassan eljutok arra a szintre, hogy teljesen egyetértek vele. Őszintén úgy érzem, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy végre jobban legyek, hogy végre, ha az otthonomra gondolok, akkor ne konyuljon le a szám és kezdjek sírni, csak azért mert tudom, hogy ő is ott van, boldog életet élve a családjával.

  – Benne vagyok – mosolyogtam vissza rá, ő pedig a kezét kinyújtva nekem összekulcsolta ujjainkat. Ugyanazt a karját átemelte a fejem felett és a vállamra helyezve összekulcsolt kezeinket magához vont, hogy puszit nyomjon a halántékomra. – De mi lenne, ha elmennénk a városba?