S T Y L E S | ✔️

• T H I R T E E N •

  – IGEN!
Történelem óránk volt, én éppen Bobbyval vitatkoztam azon, hogy mikor volt az utolsó koronázás hazánkban – nem, egyikünk sem szeretne történelemből érettségizni –, amikor az osztályterem ajtaja kinyílt és belépett rajta Bradley.
Jó, és akkor most igyekszem viszonylag teljesen átadni a valós történteket, ugyanis az amit az előbb mondtam, a legkevésbé sem egyezik a valósággal.
A termünk amúgy is nyikorgó és hamarosan cserélésre szoruló ajtaja visszafogott nyitódás helyett, kis híján kiszakadt a helyéről, miután Bradley, gondolom én, a folyosóról elrugaszkodva szeretett volna betörni az osztályba. A belépés pedig úgy nézett ki, hogy a szőke hajú, magas osztálytársunk sajnos nem tudott megállni azután, hogy belökte az ajtót, így egész egyszerűen a tábla előtt álló tanári asztalnak zuhant, néhány egészségtelenül hosszú lépés megtevése után.
– Bradley Cooper, vagy azonnal leül a helyére, csendben, vagy lefelel a múlt órai tételből, vagy két percen belül az igazgatóiban találja magát. Választhat – darálta le a széken helyet foglaló nő, Mrs Bravery egyhuzamban, monoton hangon, mire Bradley nagyot bólintva feltápászkodott az asztalról és a mögöttünk álló üres padhoz sétált és le is huppant. – Már kiosztottam a lapokat, ma a koronázások a téma, szintén érettségi tétel.
Bradley unottan felmutatta egyik hüvelykujját, míg másik kezét átfuttatta szőke haján és amikor a tanárnő ismét visszahajolt az asztalra fektetett könyve felé, már rugdosni is kezdte a székemet.
  – Hm?
  – Megyünk kirándulni – vigyorgott ránk szélesen, aztán előrefele biccentett, jelezvén, hogy rajtunk a sor az üzenet továbbításában.
Míg Bobby lázban égve kapta elő a telefonját, fogalmam sincs miért, én kicsit megemelkedtem a székemen és megböktem Rachel vállát. A hír, miszerint Bradley Cooper hatalmasat alkotva lerendezett nekünk egy még az érettségi előtt esedékes kirándulást, futótűzként terjedt szét az osztályban és szippantott magába szinte azonnal minden egyes diákot.
  – A tétel! – csapott egyet tenyerével a tanári asztalra Mrs Bravery, valamennyien pedig a fejüket lehajtva váltottak át a telefonos kommunikációra.
Ez van. Mi úgy hívjuk huszonegyedik század, Mrs Bravery pedig csak...
– Hope, kérem a telefonját!
Igen. Bravery pontosan így nevezi a mi huszonegyedik századunkat. – Nap végén esetleg visszaadom.
Jó, hogy ma nyolc órám lesz.
– Elnézést – motyogtam, miután kikapcsolt állapotban fektettem az asztalára a készüléket, ő pedig nem is figyelve rám bólintott. Akkor jól van.
A többiek a fejüket rázva kuncogtak, amikor visszaültem Bobby mellé.
– Nem hiszem el, hogy pont téged vett észre. Én előtted ültem és konkrétan az arcába toltam a telefont – csóválta a fejét Niall, mire én csak a vállamat vonogattam.
– Megesik. De ő engem amúgy sem szeret valamiért. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak én lettem a céltáblája. Így van már egy ideje..
Bobby a visszatartott nevetéstől vöröslő fejjel pislogott rám bal oldalamról, előtte ülve pedig Rachel nézett rám egyáltalán nem visszafogva érzelmeit. Konkrétan könnyezett. Csak tudnám mi ennyire vicces azon, hogy az iskola egyik leggonoszabb tanárnője lenyúlta a telefonomat. Tényleg, őszintén nagyon érdekelne.

Nem sokszor volt velem gond az iskolában, most mégis én vagyok az, aki Rachellel az oldalán tesz egy gyors kitérőt Mrs Bravery irodájához, mert elvették a telefonját. Amit, teszek hozzá, csak az asztalra fektetve használt arra, hogy megnézze mégis meddig kell még a kiállhatatlan nő óráján szenvedni. Bezzeg a többiek, konkrétan az egész osztály, mint ahogy azt Niall is említette, szinte arany tálcán ajánlotta fel a készülékét a tanárnőnek. Az első sorban is. De ő akkor is engem, a negyedik sorban ülő, szinte soha egy rossz szót nem szóló diákot választja ki. Na erre varrjon gombot nekem valaki.
– Mi van, egyébként, ha már nincs is itt? Akkor csak holnap kapod vissza?
– Már miért ne lenne itt? Töri tanárnő, töri meg..
– Sosincs délután – fejezte be helyettem Rachel a gondolatmenetemet, amikor látta, hogy arcomból az összes vér kifutott és mint amikor valaki úgy isten igazából rátapos a fékre, én ugyanígy torpantam meg a nő irodája előtt.
Két kezemet az arcomra tapasztva hajtottam le a fejemet, majd amikor minden ideg és düh felgyülemlett bennem, teljesen, toporzékoltam egy sort.
– Nem hiszem el! Nem akarom elhinni! Van itt egyáltalán bármiféle tanár még?
– Valaki biztos, bár nem tudom, hogy hétfőn melyik osztálynak van délután is órája – tűnődött el Rachel én pedig homlokomat az iroda ajtajának döntve sütöttem le erősen szemeimet.
– Lányok, mehetünk? – bukkant fel a folyosón Niall és Bobby feje egyszerre.
Mivel mi Niallel kicsit lemaradtunk az anyag megértésével matekon, így megkértük a két zsenit, hogy hetedik és nyolcadik órában tanuljanak velünk. Vagy legalábbis próbáljanak egy kicsit segíteni.
– Nem, még nem, mert Hope..
– Dehogy, menjetek csak – ráztam meg a fejemet azonnal, ellenkezve Rachellel. Ami, csak mellékesen jegyzem meg, nem a világ legbiztonságosabb tevékenysége, de néha, amikor a gondolataim többsége másfele kalandoz, általában nem félek tőle annyira mint amúgy. Pedig tud igazán nagyon rémisztő is lenni. – Megkeresem Mr Connort, ő biztosan tud segíteni.
– Ne várjunk meg inkább? – nézett rám kétkedve Bobby, de csak legyintettem.
– Azt mondtad, még be akarsz menni a plázába venni ezt-azt a kirándulásra. Pénteken indulunk, menj vásárolni – feleltem kérdésére, mire szorosan megölelgetett és szerelmeseinkkel a háta mögött elindultak a suli kijárata irányába.
Én pedig a tornaterembe, mert az van a portától a legtávolabb, így szinte biztos, hogy Mr Connor ott kezdi az áramtalanítást.
Nem ott kezdte. Sőt, ahogy én elnéztem, közel huszonöt perc bolyongás után, Mr Connor nem hogy a tornateremben nem volt, Mr Connor egész egyszerűen az iskolában sem volt már! Háromnegyed négykor aztán úgy döntöttem, miután dühösen leültem a tanári irodák sokasága mellett található székek egyikére, hogy írok egy felettébb szép hangzású és nyugodt hangvételű e-mailt az iskolai pályafutásom alatt megismert kedvenc tanárnőmnek.
– Szóval. Kedves boszorkány. Örülnék, nagyon, ha...
– Kiváncsi lennék melyik pedagógus hozhatta ki ennyire a sodrából. Őszintén.
Szemeimet egy pillanatra lehunytam és mélyet lélegeztem, majd a vigyoromat visszatartva felemeltem a fejemet és a saját iroda ajtajában álló férfire néztem.
– Mr Styles.
– Én? De hisz ma óránk sem volt – nézett rám értetlenkedve, mire nekem mindkét szemöldököm felszaladt a homlokomon.
– Nem, úgy értem.. mindegy, teljesen lényegtelen. Mrs Bravery itt van még esetleg? Történelem órán elvette a telefonomat, igazságtalanul, és azt mondta, hogy a nap végén visszaadja, de ez nem így történt, szóval..
– Mrs Bravery már haza ment, és igen, hallottam mi történt. Döbbenetes magatartás, Hope – szúrta oda ciccegve. – Az ebéd szünetemben végig maga járt a fejemben. Mrs Bravery sajnos nem tudta elengedni a történteket – csóválta a fejét, miközben eltolta magát az ajtófélfától és nekem hátat fordítva visszament az irodába. – Nem jön?
Nagyot nyelve tettem vissza a gépemet a táskámba, majd egy kicsit igazítottam a felsőmön és persze a hajamon is, és táskámmal a vállamon beléptem a kis szobába. Az ajtót pedig már be is csuktam magam mögött.
– Mrs Bravery nem olyan gonosz, mint amennyire maga azt most gondolja, Hope, nálam hagyta a mobilját, hogy ha esetleg látnám, akkor adjam vissza én.
Teljesen meglepve és őszinte döbbenettel az arcomon figyeltem a fiatal tanárom mozdulatsorát, ahogy kihúzta asztalának egyik fiókját és kiemelte belőle a telefonomat. – Ugyanakkor – kapta el előlem a kezét, amikor épphogy megkaparintottam volna a készüléket –, volt szerencsém elsétálni az osztályuk mellett a délután folyamán. Miért nem szólt, hogy ennyire lemaradt az anyaggal?
Hát, ha eddig nem döbbentem le eléggé, akkor most aztán egészen biztosan elértem egy bizonyos határt.
– Most őszintén, Mr Styles, az osztályunkban mindenki jeles matekból, én is, csak van egy-két téma, ami nehezebb. Ezért még maga sem hátráltatná az osztályt. Nem miattam, nem Niall miatt és nem is azért, hogy többet gyakoroljunk – pedzegettem a világoskék felsőm alját, de közben nem néztem rá.
Utálom, amikor valamelyik tantárgyban nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt szeretném és ahogyan azt el is várom magamtól, de a legvégső esetben sem a tanáraimnak szólnék. Előbb próbálkozok én, aztán ha úgy tényleg nem megy, majd akkor kérek segítséget. Előbb nem kell.
– Először is ez gyakorlás lenne, ami mindenkinek jó, nem pedig hátráltatás. És igenis megtettem volna, ha említette volna, hogy akadtak nehézségei.
A számba harapva tartottam vissza a mosolyomat attól, hogy az egész arcomat beterítse, és pirospozsgás arccal néztem fel rá.
– Tényleg?
Egyik kezével, amelyikben éppen nem a telefonomat tartotta, gyorsan beletúrt a hajába, majd megkerülte a kettőnk közt álló asztalt. A mobilomat az üres székek egyikére ejtette és előttem talán egy fél lépéssel megtorpant. Szemei enyéimet tartottak fogságban, és éreztem, hogy most mindketten vacillálunk. Feltehetőleg ugyanazon a dolgon, mégis..mégis ő volt az, aki korábban jutott döntésre kettőnk közül.
– Tényleg.
Egy szó gyors kimondása, majd már meg is tette az utolsó lépést, két tenyerét derekamra helyezte és egy kicsit lehajolva, hogy szánk nagyjából egy szinten legyen, lehunyta szemeit, majd ajkaink már találkoztak is egymással.
A szívem hevesen dübörgött mellkasomban, a hasamban ezelőtt soha nem tapasztalt érzés bontakozott ki és hirtelen még a hideg is kirázott.
Talán egy perc telhetett el, amikor lassan, idegőrlő lassúsággal szakadtunk el egymástól és próbáltuk szabályozni a légzésünket.
Mondanom sem kell – nem sikerült. Akkor se sikerült volna, ha annyira nagyon igyekeznénk.
Az érzelmek azt hiszem mindkettőnkben tomboltak, bennem például hatalmas erővel. De még mennyire.
– Sajnálom – motyogta, majd már épp elvette volna kezeit a csípőmről, de én a fejemet rázva nyúltam fel arcához és vontam újból magamhoz egy csókra.
– Ne sajnálja – mondtam végül lihegve, miután ismét félbeszakítottuk a csókunkat. – A legkevésbé se.
Az előttem álló férfi elmosolyodott, majd tett egy lépést hátrafelé és a telefont felemelve a székről, felém nyújtotta azt.
– Holnap találkozunk a zene órán, Hope.
Alsó ajkamat fogaim közt tartva hunytam le szemeimet és vigyorodtam el ismét, aztán az ajtóhoz léptem.
– Holnap találkozunk, Mr Styles.
Az épület folyosóján aztán fejemet hátra döntve dörzsöltem meg az arcomat két kézzel.
Mit is mondtam Louisnak múlt pénteken?
Az érettségi előtt egyikőnk sem kezdeményezne...
Nos. Azt hiszem ez most már inkább egy szedett-vetett hazugság mintsem igazság...

•
•
Halihóó☺️
Újabb rész, amiben, dobpergés, iiiigen, megtörtént az első nagyobb esemény a két főszereplő közt!☺️🥰
Ki mit gondol erről, örülünk, vagy sem..?
Kommentben várom a véleményeket!🥰❤️

midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady 🥰🥰