S T Y L E S | ✔️

• T W E N T Y - O N E •

Jó reggelt.
Ma szeretném, ha velem tartanál. Egy egyszerű ebédről lenne csak szó. xx H.

Az étterem étkezőjében ültem, homlokomat tenyeremen megtámasztva, miközben a hófehér abroszra fektetett telefonom képernyőjét bámultam.
A tegnap este egy kissé..nos, hogy is mondjam.
Lyukacsosra sikeredett.
A fő történések megmaradtak, olyasmik, hogy én kértem meg Mr Brownt az engedélyére, mondván, utolsó év, utolsó minden, hadd menjünk el. Aztán ott volt az is, hogy először Rachel, majd az osztályom három fiútagja, Bobby, Jackson és Bradley itattak velem még ezt is meg azt is. Aztán Jackson felkért táncolni, ami..nos, ami feltehetőleg nem volt életem legvisszafogottabb, vagy legnormálisabb tánca, de..de szerencse, hogy más nem történt. Legalábbis nagyon remélem, mert én nem emlékszem a táncunkon kívül semmire.
Aztán visszajöttem a szállóra, ahol tudom, hogy felkerestem Mr Stylest, csak azt nem..csak az nem rémlik, hogy mit..hogy pontosan miről volt szó abban az időben, amikor ott voltam nála. Vagy hogy mi történt. Konkrétan semmi nem jut eszembe, amivel kezdhetnék is valamit. Az ég egy adta világon semmi.
Viszont biztos, hogy történt valami. Akkor nem tegezett volna. Üzenet formájában sem. Mert nem szabad, mert ő a tanárom, én pedig a diákja vagyok.
De mégis mi a francról beszélhettünk tegnap, hogy ma reggel tegeződjön? Ráadásul mi ez a H szignózás? Hol az S?
– Rachel alszik még? – gyors mozdulattal nyomtam meg a telefonom oldalán található gombot, amitől a képernyő elsötétült és hunyorogva néztem fel Niallre, aki mellett egy nagyon nyúzott kinézetű Bobby is ácsorgott.
– Alszik – bólintottam. – Itt a kulcs, ha gondolod menj fel hozzá nyugodtan. A fürdőben van, közvetlen a wc mellett. Én vittem neki párnát meg takarót, képtelen voltam hajnalban ágyba tenni.
– Köszöntem. Ha valaki kérdezi, mi ma nem megyünk sehova. Pihenünk – nyomott egy sietős puszit a fejem tetejére, majd a kulcsot felkapva az asztalról, magához vett egy szendvicset és kivonult az étkezőből.
– Csak tudnám, hogy a francba fér bele kaja, egy ilyen este után – ült le mellém az asztalhoz Bobby, mire fájdalmas nyögést hallatva rádőltem a vállára. – Mi mit csinálunk ma?
Én személy szerint azt hiszem ebédelni fogok a tanárunkkal, de előtte elmehetünk sétálni, ha gondolod.
Szerettem volna ezt mondani. Szerettem volna felmenni a szobánkba, hogy aztán Rachel és Niall előtt is feltárjam a titkokat, amiket egy jó ideje már hordozok a hátamon.
De nem teszem, mert még nem tartok ott. Mi, nem tartunk még ott.
Mert akármi is történt az éjszaka folyamán, nem hiszem, hogy Mr Styles rendesen, alaposan átgondolta volna a dolgainkat. Ez az egész tegeződés is olyan, hogy nehéz elképzelni, hogy egyetlen ki tudja milyen végződésű beszélgetés után pár órával már így szólítson meg. Még ha csak írás formájában is.
  – Nézzük meg a nemzeti múzeumot. Láttam a prospektust és tényleg nagyon állati a berendezés – motyogtam lehunyt szemekkel, miközben fejem továbbra is felkarján pihent.
  – Jó, menjünk. Hátha képes leszek felszedni valami okos srácot a múzeumban. Na, indulás.
  – Szólok Mr Brownnak – mosolyodtam el hirtelen lelkesedésén, aztán felhörpintettem a poharamban maradt vizet és végül a három tanárral körülvett asztalhoz sétáltam.
Miss Styles volt az első, akinek feltűnt közeledésem, így széles mosollyal intett felém, a másik két férfi pedig szinte azonnal felém fordították fejüket.
– Jó reggelt, Hope – köszöntött elsőként az osztályfőnökünk, én pedig pirospozsgás arccal igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jelen esetben velem szemben helyet foglaló férfi intenzív pillantásait és felettébb széles vigyorát.
– Jó reggelt – biccentettem. – Bobbyval szeretnénk elmenni a Nemzeti Múzeumba, ha maguknak nincs kifogásuk ellene. Ahogy olvastam, körülbelül négy-öt órába telik mindent megnézni, de őt ismerve, úgysem fogunk teljesen mindent megnézni, úgyhogy..
– Menjenek csak.
Hálás pillantást vetettem az ősz hajú, kicsi és tömör alkatú tanárra, majd már éppen távoztam volna, amikor még utánam szóltak.
– Más nem szeretne magukkal tartani?
Nagyot nyeltem a hang hallatára és a szám belsejébe harapva sütöttem le szemeimet.
Így is éppen eléggé szégyellem magam, muszáj ma hozzám szólnia? Muszáj?
– Nem. Csak ketten megyünk. A többiek..nos, a többiek eléggé..hogy is mondjam, ramatyul vannak – beszéltem kisebb-nagyobb törésekkel, amikor mindenáron szerettem volna valami kevésbé rémisztő jelzőt találni a többi osztálytársunk jelenlegi állapotára.
– Értem. Akkor..
– Jaj, hagyd már, Hope, menjenek, érezzék jól magukat – lökte meg először öccse kezét a vörös hajú nő szemeit forgatva, majd egy mosoly kíséretében utamra engedett.
– Köszönjük.
A nyakamat behúzva csatlakoztam Bobbyhoz, aki felvont szemöldökökkel pislogott rám nagyokat és értetlenül vizslatott, amikor csak elkaptam kezét és tengelye körül megpördítve őt, a kijárat irányába húztam.
– Hope, mégis mi..
– Csak menjünk – vágtam szavába.
A fejem ezerrel zakatolt, akárcsak a szívem, mint az az elmúlt napokban már nagyon is megszokott volt tőle, a telefonom pedig rezgett.
De most nem érdekelt. Nem érdekelhetett.