S T Y L E S | ✔️

• T H I R T Y - E I G H T •

A fenti dalt a rész felétől ajánlom. Én azzal írtam, és nekem elég jó hangulatot adott hozzá.

Jó olvasást!❤️

Ez a harmadik alkalom, hogy az egész életemet kartondobozokba, zsákokba és bőröndökbe pakolom, hogy aztán egy másik helyen új életet kezdjek. Jelen esetben egyedül.

Igaz, nem sok minden, de valami megmaradt az időről, amikor az alig néhány éves házunkban tettem ugyanezt a nagyszüleimmel, Louisval és Zaynnel. Hihetetlen, hogy tizennégy évvel később ugyanez a felállás, annyi különbséggel, hogy Zayn helyett most Rachel, Niall és Bobby van itt segíteni. És ahogy végignézek a három családtagomon és a három hozzám legközelebb álló személyen, nem is kívánhatnám, hogy máshogy legyen ez. Ők voltak azok, akik nem csak a költözésben voltak segítségemre, de abban is, hogy sírás, az ágyban történő összekuporodás nélkül vészeljem át ezt az időt. Egy hete történt, hogy utoljára láttam Harryt, aki aznap éppen megtalálta a családját. Az élet fintora, iróniája, kinek mi, hogy akárcsak tizennégy évvel ezelőtt, most is a család volt az, ami összetörte a szívemet.

Csak most nem a sajátom, hanem valaki másé.

Akkor azért voltam padlón, mert a szüleim hagytak magamra, igaz, nem saját akaratuk, kívánságuk szerint, de mégis. Hiába volt körülöttem Louis és Zayn, hiába voltak ott a nagyszüleim, a nagybátyáim és nagynénéim, én akkor is egyedül éreztem magam a legelején. A nagyiék házában nem éreztem olyan jól magam, mint azelőtt bármikor, ha a szüleimmel meglátogattuk őket. Louis hülyeségei nem csaltak mosolyt az arcomra, pedig abban egészen biztos vagyok, hogy már akkor is én voltam a legnagyobb rajongója. Zayn pedig hiába próbált beszélgetéssel hatni a lelkemre, a rövid időn belüli elvesztés miatt képtelen voltam megnyílni neki. Hónapokon keresztül abból állt a beszélgetésünk, hogy mindketten feküdtünk a gyerekkori ágyamon és a plafont bámultuk, miközben ő beszélt, én pedig egy idő után sírva hajtottam fejemet a mellkasára.

Akkor ez így történt.

De most?

Most valamiért egy kicsivel rosszabb, fájdalmasabb és fullasztóabb ez az egész procedúra. Egy héttel a heves és a kelleténél sokkal gyorsabban történő események után talán sokkal jobban fáj a tudat, hogy elment. Hogy családja van. Sőt, a fenébe is, nem is az zavar a legjobban, hogy van családja, sokkal inkább az, hogy nekem nem szólt róla. Egyetlen szóval sem, sosem említette, hogy Caraval már gyereket is terveztek volna az esküvő bekövetkezte előtt, sosem mondta, hogy tudatában állna annak, hogy gyereke van. Soha, semmi ilyenről nem esett szó. Csak voltunk, élveztük egymás társaságát, randikra jártunk, és, még ha ezt az elején nem is akartam teljesen beismerni, magamnak sem, akkor is be kell látnom, hogy..

Beleszerettem.

A tanárom volt, lényegében közünk sem lehetett volna egymáshoz, nem ilyen értelemben, a szívem és a későbbiekben már az eszem is egyértelműen az ő irányába toltak. Nem volt helye józan gondolatoknak, nem törődtünk a több éves korkülönbséggel, azzal, hogy neki én talán csak egy kilépő voltam. Egy kilépő, ami megmentette a saját életének sötét árnyaitól vagy egyszerűen csak nehéznek bizonyuló feladataitól. Mert a gyerekvállalás valószínűleg nehéz. Még egy olyan szeretetteljes személynek is, mint amilyen Harry. Hiába törte össze a szívemet és hagyott magamra, egy részem képtelen volt rá haragudni.

  – Megjöttünk!

Mély lélegzetet véve dörzsöltem meg az arcomat, majd lenéztem a kezeim között tartott sötétkék gombócra. Harry pulóvere volt, amit akkor adott nekem, amikor egy közös fürdő után ültünk ki a lakása teraszára, ahol egymás karjaiban néztük meg együtt a napfelkeltét. Aznap egészen kora estig aludtunk, miután visszamentünk a szobájába.