S T Y L E S | ✔️

• T W E L V E •

  – Figyelj csak..
  – Hm? – fordítottam fejemet Louis irányába, aki most már a nagyszüleink háza irányába vezette az autóját.
A kisebb incidensünk óta már legalább negyed óra eltelt, de csakis azért ennyi, mert mindenképpen be akart menni az egyik Starbucksba, hogy ott aztán vegyen magának néhány szeletet a város legjobb répa tortájából.
Nem, egyértelműen nem az a város legjobb répa tortája, csak Louis ilyen..Starbucks őrült, hogy ezt nevezze annak. Lényegtelen.
Szóval be kellett mennem vele a Starbucksba, ahonnan végül hat szelet tortával távoztunk, amik most egy dobozban pihennek a lábaimon.
  – Van kedved megállni a temetőnél? – kérdezte csendesen, én pedig megilletődve helyeseltem.
Sosem voltam vele a temetőben és igazából arról se volt még szerencsém hallani, hogy esetleg meglátogatta volna a szüleimet. Sosem mondta.
A főváros legnagyobb temetőjében kaptak helyet a szüleim is, így egy kisebb kitérővel ugyan, de nagy nehezen mi is megérkeztünk a fekete kovácsolt vas kapu melletti parkolóba. – De hozd a tortát.
Összeráncolt homlokkal kapkodtam szemeimet arca és a doboz között, de végül egy váll rántást követően kiszálltam a kocsiból és vele együtt elindultam a kavicsos úton.
  – Nem is arra van a sírhelyük, hanem..
  – Tudom, de erre rövidebb – vonta meg a vállait, aztán farmerdzsekijét szétgombolta magán és hagyta, hogy az immár ide-oda lengjen vállain. – Nem csak neked hiányoznak, Hope – tette hozzá, amikor végül megérkeztünk a szüleim nevével ellátott sírkőhöz, ő pedig a földre dobta kabátját, majd lehuppant rá. Követtem példáját, de még mindig le voltam taglózva a tudattól, miszerint Louis nem csak azt tudja, még mindig, hogy hol temettük el a szüleimet, hanem attól is, hogy jár ide. Ha pedig talált rövidebb utat, akkor biztosan nem csak egy-két alkalommal az elmúlt tíz évben, mióta ők már nincsenek köztünk.
Csendben ültünk egymás mellett a fűben, mindketten a saját dzsekinken és csak néztünk ki a fejünkből. Nem tudom, talán nem volt mit mondani, vagy csak nem most jött el az az idő, amikor mindent, mindent meg kellene beszélnünk egymással. Lehetséges. Az viszont biztos, hogy hihetetlen öröm tombol bennem azért, hogy tudom – Louis nem felejtette el őket. Sőt. Hiányoznak neki.
– Tudod.. Mióta nem jártam hozzátok olyan rendszerességgel mint azelőtt, sokkal többször jöttem ki ide. Néha csak hoztam magammal egy adag répa tortát és amíg azt meg nem ettem, itt ültem és..és gondolkodtam.
– Ne haragudj, szavad ne felejtsd, de miért szereted ennyire ezt a tortát? – tártam szét kezeimet egy pillanatra, majd felnyitottam a dobozt, mert kérte.
– Anyud mindig ezt csinálta nekünk. Már azelőtt is, hogy te megszülettél volna. Minden születésnapomra ezt kaptam tőle, és mióta ő már nincs, kénytelen vagyok a Starbucksban megvenni, mert ez az egyetlen olyan, ami valamilyen úton-módon hasonlít a régire.
Könnybe lábadt szemekkel meredtem rá, a gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben és elnevettem magam, amikor felém nyújtott egy szeletet a hat közül. – Na. Nekem el ne sírd magad. Nem akarlak újra sírni látni téged, Hope. Az az év, akkor, bőven elég volt. Mosolyogj inkább – húzódott hozzám közelebb, aminek hála garantálhatom, hogy a világoskék kabátja most kapott egy kis zöldes-barnás színt is.
– Akkor ne sirass meg, ehhez mit szólsz? – dünnyögtem megdörzsölve az arcomat, majd hagytam, hogy egyik kezét a vállaim köré akasztva átöleljen. – Louis. Hiányoztál.
  – Pedig eleinte nagyon nem úgy tűnt. Eléggé megtúrtad az orrodat, hogy szépen fejezzem ki magam.
Vidám hangjára felkaptam fejemet és hitetlenül meredtem vissza kék szemeibe. Csak ugratott. Bár azt sem mondhatom, hogy nincs igaza.
  – Mert nem tudtam hova tenni a hirtelen felbukkanásodat. De attól hiányoztál és örültem neked.
  – Te is nekem, manó. Te is nekem – bólogatott, aztán puszit nyomott a halántékomra, végül pedig hagyta, hogy hátamat a mellkasának döntve terüljek el rajta. – De tudod mit mesélj el nekem?
Ahelyett, hogy normálisan kérdeztem volna vissza költői kérdésére, egyszerűen hümmögtem, miközben továbbra is a kezét tarkító tetoválásait figyeltem meg közelről. – Mi van ezzel a..mi a neve, na, Mr Stylesal?
  – Megígéred, hogy köztünk marad? Csak és kizárólag kettőnk között?
Louis bólintott egyet, nagyot, de szemeit nem szakította el enyéimtől, amiből rögtön tudtam, hogy bízhatok benne. Az elmúlt tizennyolc, vagyis, a kimaradása miatt csak tizenhét évnek köszönhetően, amikben volt szerencsém mellette felnőni és rengeteg dolgot csinálni vele, rájöttem már arra, hogy ha valakiben, akkor benne aztán kérdés nélkül megbízhatok.
  – Igazából..igazából kedvelem őt. És tudom, tisztában vagyok vele, hogy ilyet a legkevésbé sem szabadna mondanom, nem úgy, hogy a diákja vagyok, de.. De Louis, tegnap, amikor segített nekem, beszélgettünk és egyszerűen..
  – Miről beszélgettetek? – szakított félbe, kezeit összekulcsolva térdei előtt, miután újra a saját kabátomon ültem, tőle kicsivel távolabb. – És mégis mennyit?
Elmosolyodtam kérdésére, de mielőtt válaszoltam volna, hagytam, hogy gondolataim, ha csak egy pillanat erejéig is, de visszaevezzenek a tegnap történtekhez.
Szép ez a fürdő.
A legelső gondolat, ami eszembe jutott, miután becsuktam magam mögött a szoba ajtaját és még a villanyt is sikeresen megtaláltam.
Sietve húztam le magamról saját, nedves ruháimat, majd vettem fel a friss és szerencsére száraz darabokat, amik kifejezetten passzoltak az ízlésemhez. Fekete, fehér pöttyökkel borított blúz és trapéz aljú nadrág. Azt hiszem családban van, hogy mindenki ilyen jól öltözködik.
Lassan nyitottam ki aztán a fehér ajtót és ugyanolyan, ha nem még lassabb tempóban sétáltam vissza a nappaliba, ahol tanárom immár a kanapéján ülve döntötte hátra a fejét és bámulta a plafont.
  – Mr Styles, vége..
  – Ó, basszus! – pattant fel a másodperc töredéke alatt az ülőalkalmatosságról, az én arcomon pedig széles mosoly terült szét. – Nehogy nevessen. Meglepett.
  – Sokkal inkább megijesztettem – kuncogtam, mire ő is elmosolyodott és a hajába túrva a barna bőrrel lehúzott helyre mutatott.
  – Üljön csak le, készítek teát. Esetleg éhes?
  – Nem, köszönöm, a tea elég lesz.
Egy biccentéssel fogadta válaszomat, majd amíg én a kanapén üldögéltem, ő a konyhában tevékenykedett.
  – Tejet még nem raktam bele, nem tudtam, hogy azzal vagy nélküle issza inkább, szóval..
  – Tej nélkül tökéletes, köszönöm – mosolyodtam el, beharapva számat, miközben átvettem a felém nyújtott bögrét. Aztán jött a csend. Az elkerülhetetlen, kínos csend. Amit én köztudottan nem szívlelek. Egyáltalán nem. – Tehát így néz ki egy matek és zene tanár lakása?
  – Ez mégis mit jelentsen? Szerintem semmi baj nincs a lakásommal.
  – Én nem is ezt mondtam. Mindössze annyi, hogy..
  – Igen? – hajolt előrébb a fotelban ülve, ami közvetlen velem szemben volt elhelyezve.
  – Annyi, hogy szerintem mindegy ki jön magát látogatni, könnyen meglehet, hogy az az illető butábbnak érzi magát. Magánál.
Mr Styles szemei nagyra nyíltak kijelentésemre, nekem pedig nehezemre esett visszatartani a hangos nevetést. – Túl sok a bizonyítvány. Szerintem.
  – Jól van, kedves lakberendező hölgyemény, akkor most inkább meséljen magáról. Feltett szándékom átjuttatni magát az érettségin, de ha addigra nem lesz képes önállóan, magától énekelni, egyikőnk munkája sem lesz egyszerű. Mi történt pontosan?
És akkor meséltem. Vagy húsz percen keresztül be nem állt a szám, csakis arra az időre, amikor újból belekortyoltam a teámba, mert úgy éreztem kezdek kiszáradni.
  – Sajnálom – mondta végül, eleresztve mellé egy nagyobb sóhajt, én pedig keserű mosolyt villantottam.
  – Köszönöm. De meséljen maga is. Kérem.
  – Mit szeretne tudni, Hope?
Megilletődve pislogtam rá, elvégre nem gondoltam volna, hogy az én kérdéseim alapján akarna mesélni magáról, de aztán szerencsémre ez nem így történt.
Megtudtam többek között olyanokat, hogy huszonhét éves, bár ezt Bobby, már az első napján elmondta nekem, továbbá, hogy ő is a londoni zenei főiskolán tanult és végzett két éve és a sikertelen felvételéről, mint egyetemen tanító gyakornok, is hallottam.
Aztán mire ő is elregélte az életét, persze csak nagyobb vonalakban, az eső elállt és gond nélkül el tudtam indulni Liam műhelyéhez.
  – Hope.
A dzsekimet magamra véve, táskámat pedig vállamra akasztva fordultam vissza a lakása bejárati ajtajában állva, szemöldökeimet kérdőn vontam fel. – Majd..majd az érettségi után. Amikor már nem lesz köze az iskolához. Megihatnánk egy teát valahol. Csak hogy megvitassuk a jövőjét. Rengeteg potenciált látok a játékában és a hangjában is és őszintén szeretnék segíteni. Persze csak ha nincs ellenére.
  – Én pedig természetesen azt mondtam neki, hogy a legkevésbé sincs ellenemre – fejeztem be a mesélést Louisnak, akivel lassan a második órája ülünk a temetőben.
  – Kérdezhetek?
  – Nem – forgattam szemeimet –, eddig is megtiltottam. Kérdezz.
  – Mondd csak, te magadnál vagy? Beleestél a tanárodba? Hope, kilenc évvel idősebb nálad és basszameg, ő a kibaszott tanárod!
  – Tudom. De ha csak egy pillanatra is figyeltél volna arra amit mondtam neked, akkor tudhatnád, hogy az érettségi leforgása előtt semmiképpen nem kezdeményeznék. Ahogy ő sem.
  – A francért ígértem meg, hogy ez köztünk marad? – nézett rám kétségbeesett tekintettel, a fejét csóválva. – Különben is, már csak azért is börtönbe kerülhet, hogy egyáltalán a kocsijában furikázott téged. És Liammel egyáltalán mi van?
  – Liam..Liam jó fej, kedves és őszintén aranyos, de..
  – De a tanárod elcsavarta a fejedet. Hát én ezt nem akarom elhinni – motyogta megvakarva a homlokát, de én csak a vállaimat vonogatva mosolyodtam el zavartan.
Mert nagyon is úgy tűnik, hogy belehabarodtam a tanáromba..

•
•
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ez a sztori most tényleg gördülékenyen íródik, valahogy minden napra akad valami ihlet😆
Remélem nektek is tetszeni fog a rész, komment vagy vote formájában jelezzétek kérlek, sokat jelentene!🥰
Ladybady -nek, innen is köszönöm az igazán jó ötletet, hogy hogyan tudnám belevonni a történetbe azt a beszélgetést Hope és Harry között. Szóval innen is köszönöm❤️
midnightwhiteowl neked pedig egész egyszerűen köszönöm, hogy állandóan mellettem állsz és igazán  remélem, hogy ez a rész nem verte ki annyira azt a biztosítékot..😌❤️