the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

control

A füst zavarodottan gomolyog körülöttem, ahogy kifújtam a hét másodpercig bennt tartott mérget. Újra a számhoz emelem a cigaretta szálat, és most mélyebben szippantok bele, hogy teljes élvezetet biztosítson számomra az utolsó szál is.

A szívem őrült tempóban dobog, szinte félek, hogy kiugrik a helyéról. A fülemben is érzem a meg nem szűnő dübörgést, de pár pillanattal később, sikeresen megszűnik körülöttem a világ.

A fal mellé rogyok, és késve a mellettem lévő korlátba probálnék kapaszkodni, de már nem érem el azt. A fejemet a hideg falnak dőltöm, és lihegve próbálom rendezni az egyre gyorsabb szívverésemet, ami nem akar lecsillapodni.

A fejem lüktet, az agyam össze-vissza ugrál az emlékképek között, ezzel egy teljesen új emléket létrehozva. Megpróbálom megemelni a kezemet, hogy kisöpörjek egy izzadt tincset a homlokomból, de nem bírom el a végtagjaim nehéz súlyát.

A rövid nyugodtságot átveszi a teljes félelem. Úgy érzem, mintha a falak össze akarnának nyomni, mintha a föld emelkedni kezdene, mintha a világ magába temetne. A szemhéjam egyre nehezedik, és lassan le is csukódik. Az egész testem remeg, az izzadság cseppek sorra gurulnak végig a halántékomon. A tüdőmből hirtelen kifogyott az összes oxigén, és hangos fulladozásba kezdek.

A tenyeremet a mellkasomra tapasztom, és kiguvadt szemekkel próbálok bejutattni friss levegőt a tüdőmbe, de egyszerűen nem megy. Az agyam magától kapcsol, és a kezem kutatni kezd a zsebemben.

Újra előhúzom az öngyújtót, és kiveszek egy újabb szál füves cigit. Remegve a számhoz emelem, és akár mennyire is tiltakozom ellene, beleszívok, és élvezem, hogy a testem megszűnik létezni.

- Elnézést, hölgyem. - áll meg előttem egy barna szövetkabátos férfi. - Segíthetek valamiben? Erre jártam, és úgy tűnt, van valami baj.

- Köszönöm, de jól vagyok! - mondtam rekedten, majd rám tört egy köhögőroham.

- Hölgyem, nekem nem úgy tűnik, mint aki jól van. - guggolt le elém, és felém nyújtott egy palack, bontatlan vizet. - Biztos, ne hívjak mentőt?

- Ha magának nem kell esetkocsi a látványom miatt, akkor kösz, de kihagynám. - szívtam egy utolsót a szálba, majd magam mellé dobva rátapostam a sokkal kevesebb hatást kölcsönző méregre.

- Ha maga mondja! - erőltetett mosolyt az arcára, majd felállt, leporolta a kabátját, és sarkon fordulva elhagyta a sikátort.

Idegesen túrtam a verejtékes hajamba, és néhány mély levegőt véve feltápászkodtam, majd a falnak támaszkodva megpróbáltam egy kis életet lehelni magamba.

A szemeim lecsukódtak, de minden áron oda kellett érnem a forgatásra, ezért belenyúltam a táskámba, elővettem a termoszba rejtett energiaitalt, és nagyokat kortyoltam belőle.

Amikor nagyjából okésnak éreztem magam, kikanyarodtam Atlanta forgalmas utcájára, és felvettem az emberi forgatag rohamos tempóját. Az acélbetétes bakancsom sarka hangosan kopogott a macskaköves járdán, mikor kikerültem pár babakocsit toló anyukát, vagy boltba igyekező idős embereket.

Az utca végéhez közeledve, balra kanyarodtam, majd átmenetem a zebrán úgy, hogy szét sem néztem, ezzel több sofőrre enyhe szívrohamot hozva. Bevettem a számba egy mentolos rágót, befújtam magamat a kedvenc parfümömmel, majd áttöröltem az izzadt testrészeimet az egyik nyilvános, női mosdóba, amit direkt útba ejtettem.

- Viszont látásra! - intettem a pult mögött álló nőnek, aki visszaköszönt, majd vette is fel a következő rendelés, engem örökre elfelejtve.