the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

from the dining table

Már komolyan elegem van abból, hogy minden nap úgy repül el, mintha két másodperc lenne. Reggel felkelek, - sajnos Tyler mellett -, egész nap robotolok, főzök, mosok, takarítok, aztán eljön az este, és ahogy a fejem a párnához ér, már alszok is.

A barátaim azóta a bizonyos "baleset" óta nem kerestek. Én sem őket, ha őszinte akarok lenni, de azért kicsit szarul esik. Aznap annyira durván összebalhéztunk, hogy szerintem egy bizonyos időre biztos, hogy kerülni fogjuk egymás társaságát.

Kórházban sem fordultam még meg, hiába vesztem össze miatta Chris-szel. Amikor időpontom lett volna az orvosnál, Tyler gyanakodni kezdett, hogy valami pasival járok össze, és megfenyegetett, hogy megver, ha elmegyek, így inkább maradtam a seggemen.

Két teljes hete vagyok bezárva a saját házamba, és már rohadtul unom. Minden egyes nap Tyler fejét kell néznem. Figyelem minden apró mozdulatát, mivel újabban szeret hirtelen támadni rám, amikor nem pontosan rá fókuszálok. Ha éppen annyira lerészegedik, hogy azt sem tudja, ki is ő valójában, akkor sokkal rosszabb a helyzet.

El kezdi kántálni egy bizonyos ember nevét, majd minden magába tartott, felgyülemlett feszültséget rajtam, és a testemen vezet le. Esett már nekem alvás közben, sorozat nézés alatt, és még vacsorázni sem vagyunk képesek  leülni anélkül, hogy balhé lenne.

- Gyere, és szedd össze a tányérokat! - kiáltotta Tyler messziről, valószínűleg most is a tévét nézi, mint eddig minden egyes kibaszott nap. Ironikusan a fejébe vette, hogy végignézi az összes eddig megjelent Marvel filmet, mert miért ne. - Süket vagy?!

- Nyughass már! - ordítottam vissza neki, miközben a vécé fölé hajolva hánytam ki a reggelimet, amit körülbelül három perce vittem be a szervezetembe.

A rosszullétek egyre gyakrabban jönnek, és egyre szarabbul is érzem magamat. Amióta kiderült a terhességem, még nem voltam orvosnál, ami tudom, hogy nem a leghelyesebb döntés, de eddig még, mint előbb is említettem, nem nagyon volt rá alkalmam és lehetőségem.

A terhesség maga nem is lenne olyan rossz, ha közben nem kellene leszoktatnom magamat a cigiről, amit akárhogyan is erőltetek, nem tudom letenni. Annyit viszont sikerült elérnem a testemnél, hogy már csak három naponta szívok el, egy-egy szálat, és kidobáltam az összes létező füves cigimet, nehogy egy este "véletlenül" arra gyújtsak rá.

- Haladj már, ha azt mondtam! - hallatszott fel még egy kiáltás. - Nem igaz, hogy még erre sem vagy képes! - folytatta, de a hangja nem közeledett, amiből arra következtettem, hogy nem akar megkeresni, csak a kanapéról dirigál. - Hallod?!

- Jól van már! - nyitottam meg a csapot, majd el kezdtem megmosni a fogamat, miután lehúztam a vécét. Még mindig émelyegtem, de már közel sem volt olyan vészes, mint a hányás előtt.

Kiköptem a maradék fogkrémet a számból, majd miután a helyére tettem a fogkefémet, benedvesítettem az arcomat is, hogy ne legyen annyira élettelen színem.

Minden egyes alkalommal, mikor belenézek a tükörbe, már nem látom saját magamat. Csupán árnyéka maradtam az egykori Mikaela Rose-nak. Még mindig az ő testében élek, de a lelkem szanaszét van törve, ami a külső megjelenésemben is eléggé látszik, akárhogyan is próbálom meg eltakarni, és letagadni a dolgokat.

A szemeim pirosak, de nem a drogtól, hanem a kialvatlanságtól, és a folyamatos stressztől. Az arcom beesett, a kevés étkezés miatt, illetve hófehér színű, mint egy hullának. A homlokomon még most is ott ékelkedik a sebhely, amit két héttel ezelőtt szereztem, Tyler lökése által, illetve található még néhány jóval frissebb forradás is az arcomon.