the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

sad song

SEBASTIAN STAN SZEMSZÖGE

- De nem értik, hogy aki benn fekszik abban a szobában, az életem szerelme?! - csattantam fel idegesen, mikor egyszer három nővér próbálta az utamat állni, és nem engedtek be Rosie kórtermébe. - Tudják egyáltalán, hogy ki vagyok?! Engedjenek be! Jogom van bemenni a barátnőmhöz! - emeltem meg a hangomat.

- Uram, meg kell hogy értse! - próbált nyugodt hangon csitítgatni az egyik alacsony nővér, és kezét a mellkasomra téve kényszerített arra, hogy lépjek hátrébb. - A hölgy élet-halál között lebeg három teljes napja! Nem mehet be hozzá senki, csak az orvos és a kijelölt nővér! Örüljön neki, hogy nem hívtunk rendőri őrizetet a hölgy mellé!

- Az nekem miért is lenne baj? - ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül, és dühösen pislogtam a nővérekre, akik még mindig ott álltak Rosie ajtaja előtt, elállva az utamat.

- A temperamentumjából ítélve, nem hinném, hogy ez volt az első alkalom, hogy kezet emelt a barátnőjére, uram! - a nő hangja lenézően csengett, engem pedig elöntött az idegesség. Még hogy én emelek Mikaela-ra kezet! Hiszen ő az egyetlen dolog az életben, amit igazán szeretek.

- Figyeljen ide! - léptem hátrább, és védekezően felemeltem a kezemet. A hangomat, akármennyire is nehezen ment, de lentebb vettem, és könnyes szemekkel pillantottam az előttem álló nőkre. - Ha én emeltem volna rá kezet, nem lennék itt. Meg kell, hogy értse, ő az életem értelme, és látni akarom! Tudni akarom, hogy mi van vele, hogy mik az esélyei! Ebben a baszott kórházban senki nem mond semmit! - fakadtam ki, majd hanyatt fordítva a nővéreknek, a szobával szemközti székekhez sétáltam, és kimerülten lehuppantam oda.

Három egész napja vagyok benn a kórházban, csupán fürödni járok haza. Amióta itt vagyok, egyetlen egy orvos sem állt meg velem beszélni. Semmit sem tudok Rosie állapotáról, mivel nem közlik velem. Nem tudom, hogy mi történt azon a szinte fél napig tartó műtéten. Nem tudom, hogy mit csináltak vele, és azt sem tudatták velem, hogy mire készüljek fel.

Az elején, az első napon, volt társaságom. Először Chris jött velem, majd őt Mackie váltotta. Próbáltak beszélni velem, és biztatni, hogy minden jó lesz, de én minden reményemet elvesztettem. Spencer nem jött be a kórházba. Evans szerint padlón van a lány, és amikor nem sír, akkor éppen alszik. Megértem őt, én is ezt csinálnám a helyében, viszont itt akarok lenni, mikor felébred.

- Mikaela Rose hozzátartózóit keresem! - szólalt meg egy hang a folyosó végén, mire felkaptam a fejemet, és egyből talpra ugrottam. Végre egy orvosi ruhába öltözött alak, aki beszélni akar velem. Halleluja.

- A barátja vagyok, Sebastian Stan. - nyújtottam a doktornő felé remegő jobbomat, amit mosolyogva elfogadott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez olyan biztató, 'minden rendben lesz' mosoly volt, vagy olyan 'mosolygok, hogy mikor mondok valamit, kevésbé fájjon' típusú lehetett. - Doktornő, én három napja nem tudok semmit a barátnőm állapotáról...

- Igen, tudok róla! - szakított félbe a doki, és miután végignézett rajtam, elindult a folyosón. - Pont erről szeretnék beszélni önnel, viszont nem itt. Inkább menjünk az irodámba, addig is tudunk beszélgetni. - javasolta az ötvenes éveiben járó nő udvariasan, mire fáradtan rábólintottam, és követtem őt. - Milyen a kapcsolata a barátnőjével?

- Teljesen tökéletes lenne, ha nem lett volna benne az idegbeteg ex-pasija, aki mindenkit meg akar ölni. - mormogtam, nyers megfogalmazással. Utáltam Tyler-t, teljes szívemből. Megérdemelte a halált! Mondjuk, előtte örültem volna neki, ha meg verhettem volna, de jobb ez így. Mondjuk, igazán el mehetett volna tőlünk, mielőtt elvágta a torkát.