the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

impossible

Figyelem! Ez a rész elég erőteljesen tartalmaz erőszakot!

- Ne csinálj semmi hülyeséget, amíg nem leszek itthon, jó? - adott egy puszit a homlokomra Sebastian, majd leguggolt, és végigsimított a pocakomon is. A férfi nem akart magamra hagyni az utóbbi időben, mivel egyre jobban közeledett a babánk születésének időpontja.

Technikailag még van addig két és fél hetem, de a doki azt mondta, hogy soha nem lehet tudni, hogy mikor akar megérkezni a kisbaba, szóval inkább legyünk mind a ketten készenlétben. Viszont, sajnálatos módon, Seb-nek muszáj volt bemennie egy meetingre. Először azt mondta, hogy nem megy el, de végül csak meggyőztem, hogy menjen, és vállalja el a neki szánt szerepet. Nem várhatom el, hogy egész álló nap mellettem legyen.

- Nyugi, baby! - forgattam meg a szememet, és adtam egy puszit az arcára, miután szoros ölelésbe vontam az ajtó előtt. - Felnőtt nő vagyok, aki tud vigyázni magára.

- De terhes vagy! - tette hozzá, mintha én nem lennék tisztában azzal, hogy egy gyerek lakik a méhembe. - Szóval kérlek, hogy ne csinálj semmit, oké? Bárki jönne, inkább be se engedd, jó?

- Seb! - sóhajtottam fel gondterhelten. - Tyler már hónapok óta nem bukkant fel. Még akkor sem találtam meg, mikor kerestem. Kétlem, hogy venné a bátorságot, hogy pont idejöjjön, mikor tudja, hogy te is itthon vagy... - nyilván tisztában voltam azzal, hogy Seb azért akar mindig mellettem lenni, mivel félt engem és a születendő kisfiát, akit nem fognak Tyler-nek hívni.

- Tudod, de akkor sem szeretem, hogy senki sem ér rá. - mormogta, majd miután az órájára nézett, muszáj volt elindulnia a tárgyalás helyszínére. - Szeretlek, Rosie! Kérlek, amint elmegyek, zárd be az ajtót, jó? - hajolt közelebb, és nyomott egy gyors puszit a számra.

- Szeretlek, Sebby! - ignoráltam a mondata második felét, és intettem neki, hogy most már igazán elindulhatna.

Ahogy mondta, nyilván bezártam magam mögött az ajtót, majd egyből indítottam valami kellemes zenét. Az utóbbi időben nagyon sínen van az életem. Amikor Seb elkísért anyuhoz, valami olyan gát szakadt át bennem, amiről nem tudtam, hogy létezett. Újra elkezdtem bízni a férfiban és úgy az egész emberiségben is.

Jó, néha még mindig fura nekem, hogy ennyire nyitott lettem Seb irányába, de nagyon örülök, hogy itt van nekem, és bármit elmondhatok neki. Teljesen tiszta lappal akartunk kezdeni, szóval elhívott néhány randira, amiken nagyon felhőtlen volt a hangulat. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy végre megtaláltam a helyemet a nagy világban.

Mostanában minden nap meglátogat minket Chris és Spencer, akik már annyi gyerekruhát idehordtak, hogy nem tudom hova rakni őket. A gyerekszoba kék színű, természetesen én azt mondtam, hogy hagyjuk meg fehéren, aztán majd ha lesz elég idős a gyerek, majd ő maga eldönti, hogy milyen szobát akar, de Sebastian nagyon szeretett volna festeni, szóval beleegyeztem, hogy nagyon halvány kékre színezze a falat.

Nyilván nagy csatateret hagyott maga után, Chris-vel és Mackie-vel egyetemben, akik jó haverként természetesnek vették, hogy átjönnek hozzánk, és segítenek festegetni. Én takarítottam, egyedül, de legalább ezt megengedte Seb, aki az utóbbi időben még az orrfújástól is félt.

Ami apa halálának körülményeit illeti, és a levelet, amit évekkel később kaptam kézhez, hát még mindig nem sok mindenre jutottam vele. Persze tudtam, hogy Tyler keze van a dologban, mivel akkoriban vele kellett együtt laknom, és anya annak a háznak a címét ismerte egyedül. Nem értettem a férfit. Teljesen felszívódott, aztán a semmiből elküldte nekem ez a levelet, amihez egyébként semmi köze nem lett volna.