the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

forget you not

A vécé fölé hajolva  adtam ki magamból a reggelimet, majd miután megmostam a fogamat, és egy kissé rendbe szedtem magam, összeszedtem a cuccaimat, és elindultam a munkahelyem felé, amit már elég hosszú ideje hanyagolok.

Tudatomon kívül kutattam a zsebembe, hogy rágyújtsak, de amikor realizáltam a helyzetet, csüggedten felsóhajtottam, és rágózni kezdtem, ami az utóbbi időben a cigit helyettesíti.

A kulcsot a táskámba dobva kanyarodtam ki az útra, és egyenes a főúton kezdtem el haladni, az otthon felé. Az épület egyszerű kinézettel rendelkezik, semmi extra. Fehér falak, fa ajtók és vasból kovácsolt kerítés.

- Szép napot, Mikaela! - mosolygott rám Ester, aki a mai nap folyamán, a portás, illetve recepciós pozíciót töltötte be. Legalább tíz évvel fiatalabb nálam, és jobb állás, valamint kényelmesebb munkahely híján, néhány hónappal ezelőtt adta be hozzánk az önéletrajzát, amit rögtön elfogadtam. - Hogy van ma?

- Köszi, kicsit fáradtan, de egész jól! - viszonoztam mosolyát, és a recepciós pultra könyököltem. - Mi a helyzet mostanság? Sokan jöttek?

- Öttel többen, mint múlt hónapban. - válaszolt kimérten, és elém csúsztatta az új lakók iratait, amiket felkaroltam, és az irodám felé cipeltem. - Segítsek valamiben?

- Nem, köszönöm! - biccentettem, és a lifthez sétáltam. - Illetve, ha valaki jönne hozzám, a szokottól eltérően, ne engedd fel rögtön, hanem előbb hívj fel. - mondtam a nőnek, aki helyeslően bólintott, majd visszafordult a munkájához.

Amióta az exem feltűnt a városban, iszonyú paranoiás lettem. Jelent már meg az utcán, a sarki kisboltban, a lakásom előtt, sőt, még a kedvenc kávézóm előtt is láttam, mintha mindenhol lenne szeme, és a megfelelő pillanatra várna ahhoz, hogy lecsapjon rám.

Beléptem sötét színű irodámba, letettem a kezemben lévő dolgokat, majd az ablakhoz léptem, és szélesre tártam azt. A szobának hihetetlenül jó fekvése volt. Az ablakkal szemben, az út túlsó felén, egy pékség volt, ahonnan a kellemes és friss pékárú illata szivárgott fel.

Leültem az asztalomhoz, majd szokásomhoz híven, bekapcsoltam a laptopomat, és hangos zenét indítottam, hogy kizárjam a külvilágot. Levettem az elegáns és roppant kényelmetlen nadrágot, helyére felhúztam a mackómat, majd a forgószékembe huppantam, bebugyoláltam magam a plédembe, és neki láttam az adminisztrációhoz.

Amikor fiatalabb voltam, nem volt célom az életben. Igazából, most sincs igazán. Amikor kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, soha nem tudtam, hogy mit válaszoljak, mivel halvány lila gőzöm nem volt a lehetőségeimről.

Elindultam egy vonalon, ami nem más volt, miszerint segíteni szeretnék az embereken. Gondolkodtam orvosin, de valahogy nem vonzott az emberek szenvedésének látványa, illetve a rengeteg mennyiségű vér, amit az orvos egész élete során lát.

Így határoztam el, hogy inkább lelki szinten szeretnék az emberekkel törődni. Nem kevés időmbe telt, amíg megállapítottam ezt a menedékházat, de szerintem totálisan megérte a befektetett idő és pénz, amit beleöltem.

Itt nem csak otthont biztosítunk az otthontalanoknak, hanem lelki segítséget ahhoz, hogy elfogadják, illetve, hogy felfogják, mi is történt velük, hogy ide kerültek hozzánk.

- Igen? - vettem fel a telefont, ami az elmúlt öt percben, már másodjára csengett, csak éppen pont egy nagyon fontos papírnál tartottam, ami nagyon nagy precizitást igényelt, ezért nem vettem fel a készüléket.

- Mikaela, itt van egy férfi. Téged keres. - hallottam meg Ester hangját, mire a számat kezdtem harapdálni.

- Hogy hívják? - masszíroztam meg a halántékomat, hamár egy kis szünetet tartottam, de azért a szememet folyamatosan a monitoron tartottam, és az egyre jobban összefolyó számokat tanulmányoztam.