the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

arcade

Lassú tempóban sétáltam végig az utcán, égető és megvető tekintetek keresztüzében. A karjaimat védekezően magam köré fontam, és a fejemet a föld felé hajtottam. Úgy éreztem, mintha az egész világ engem nézne, és a szerencsétlenségemen röhögne.

Nincs mit szépíteni a dolgokon, Sebastian-tól, és gondolom nem kell részleteznem, hogy mit csináltunk az elmúlt pár órában, amit egy nívós hotel szobába töltöttünk el, kettesben.

- Elnézést! - nyújt felém egy férfi keze, miután erőteljesen nekem rohant, ezzel kibillentve az egyensúlyomból. - Jól van? - kérdezte, miután megbizonyosodott a stabil helyzetemről.

- Persze. - motyogtam, majd egy nagyon sóhajtva rá emeltem a tekintetemet.

Ó, bárcsak ne tettem volna!

Ugyanazok a barna szemek, ugyan az a kinézet, ugyanaz a haj, ugyanaz a stílus. Minden teljesen ugyanaz. Semmit nem változott. A csuklóján óra feszült, és öltönyt viselt. Teljesen rendben volt.

Ijedten kaptam el róla a szememet, majd amilyen gyorsan észhez tértem, olyan gyorsan fordultam sarkon, és akármennyire is muszáj lett volna elmennem arra a megbeszélésre, inkább haza felé vettem az irányt, csak legyek távol tőle.

- Hé! - kocogott utánam, és a könyököm után nyújva, megállásra kényszerített. - Baj van? - húzta fel a szemöldökét értetlenkedve, majd végig nézett rajtam.

Láttam az arcán végig futni a felismerés sugarát, és ahogy a lellezetlenül a szájába harapott, majd mint egy ragadozó, úgy nézett végig rajtam.

- Ez igen! - biccentett elismerően, és a karomat fogva, odébb húzott az egyik kirakat üvege mellé, hogy ne álljuk el a munkába rohanó emberek útját. - Micsoda kellemes meglepetés! Mikaela Rose! - nyalta meg a fogait, és egy lépéssel közelebb jött hozzám, egyik kézfejét az arcomra tette, és a másik kezével végig simította az oldalamat.

A félelemtől remegve próbáltam elhúzódni a férfi szorongató kezei közül, de túlságosan megbénítottak a bennem újra és újra felmerülő, régi emlékek, inkább borzalmak, amiket emiatt a férfi miatt kellett átélnem.

- Na, virágszálam! - cirógatta az arcomat. - Csak nem elvitte a cica a nyelved, amióta nem találkoztunk? - húzta végig az ujjait az alsó ajkamon, majd undorodva elfintorodtam, és menekülőútvonalat keresve, néztem át tüzesen, az emberektől hemzsegő út szakaszt. - Ó, nem! Meg se forduljon a fejedben, drágám! - hajolt a fülemhez, hogy ne hallják a körülöttünk elhaladó személyek, akik közül sokan nézték végig a közöttünk zajló dolgot. - Nem emlékszel, hogy mi történt legutóbb, szívem?

Jobb híján, hirtelen ötlettől vezérelve, semmi gondolkozás nélkül, fogtam magam, hátráltam pár lépést, amennyire engedett a szorítása, és a lábamat meglendítve, tökön rúgtam a férfit, aki emiatt görnyedt háttal fogta érzékeny testrészét, amíg én sietős léptekkel elhagytam a helyszínt.

Odébb taszítottam az utamba került emberek, és hagytam, hogy a lábaim oda vigyenek, ahova akarnak. Mikor bekanyarodtam a jól ismert utcába, már tudtam, hogy ebből csak rosszul jöhetek ki, de nem érdekelt.

Szükségem volt a támogatására.

A légzésem egyre szaporábbá vált, a szemeim égtek a visszatartott könnyektől. Kínzó fájdalommal tartottam magamban, a kitörni készülő rohamomat, hogy legalább ne fél tucatnyi ember előtt omoljak darabjaimra, hanem olyan emberrel az oldalamon, akiről tudom, hogy képes megvigasztalni.

- Kérlek, nyisd ki! - kopogtam sűrűket a lakókocsi ajtaján, miközben egyre jobban uralkodott el rajtam a feszültség. - Kérlek! - folyt le az első könnycsepp az arcomról.