the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

mercy

"- Tényleg terhes vagy? - szegezte nekem a kérdést, és egy elmebeteg pillantást társított mellé."

A levegőt szaggatottan vettem, míg a kezeimmel megpróbáltam elrejteni az arcomat, az arcomat erősen verdeső vízsugár elől. A fagyos folyadék égette a bőrömet, ugyanakkor szabályosan vacogni kezdtem a hőfoktól.

- Tyler! - próbálkoztam folyamatosan, nem feladva. - Ez nem te vagy! Kérlek, térj észhez, és engedj ki innen, mielőtt valami komolyabb bajom esik! Kérlek, Tyler! - néztem rá könnyes szemekkel.

- Azt kérdeztem, hogy terhes vagy-e! - dörrent rám idegesen, azonban valami átsuhant az arcán. Nem tudom, hogy pontosan mi, de egy pillanatra kitisztult a tekintete, és úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy rosszat tesz.

- Tyler! - szóltam neki újra, kicsit halkabban, mint az előző alkalommal. - Tudom, hogy a szíved mélyén egy nagyon jó ember vagy! Csak bíznod kell magadban, és erőt venni magadon! - bíztattam, végig a szemeibe nézve. - Jó ember vagy, Tyler! Térj észhez!

- Azt kérdeztem, - ordította teljes torokból. - hogy terhes vagy-e! - ismételte meg. Ahogy velem kiabált, a nyakán kidudorodott az ütőere, ezzel is azt mutatva, hogy mennyire ideges.

Nem válaszoltam, viszont belekapaszkodtam a törölköző tartójába, és megpróbáltam felhúzni magamat állóhelyzetbe. Mikor Tyler észre vette a szándékomat, próbálkozott megakadályozni a cselekedeteimet, de én túlságosan eltökélt voltam.

Nem engedhettem, hogy behódoljak neki, hiszen nem csak egyedül voltam kitéve a veszélynek, hanem a kicsim is, aki napról napra növekszik a hasamban.

Én vagyok az anyja, és szeretem. Kötelességem a gondját viselni, és megvédeni mindentől, ami rá leselkedik. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer terhes leszek, mivel nem vagyok egy kimondott anyuka figura, de amióta növekedni kezdett a pocakom, egyre jobban érzem a baba és a köztem kialakuló, megszakíthatatlan kapcsolatot.

Mikor feltornáztam magam állásba, Tyler felé léptem. Elzártam a csapot. A vízzel együtt, a fülemet sértő hangos csobogás is megszűnt. Lihegve tekintettem az engem figyelő férfi irányában, miközben a hátamra borítottam egy törölközőt, nehogy megfázzak.

- Tyler, - szólaltam meg rekedten, majd megköszörültem a torkomat, és folytattam. - menjünk ki a nappaliba, és mint két normális felnőtt, beszéljük meg. Jó? - vettem ki a kezéből a tusolófejet, és visszatettem az eredeti helyére.

A tekintete még mindig tébolyult volt, azonban sűrű könnyek kezdték belepni az arcát, miközben fel-le nézett rajtam, szemével huzamosabb ideig elidőzve a hasamon.

Odaálltam a férfi elé, és reszkető kezeimet az álla alá csúsztattam. Megemeltem a fejét, hogy ne a felsőtestemre tapadó pólót nézze, hanem a szememet. Régen mindig azt mondta, hogyha ránézek, lecsillapodnak a gondolatai. Ezt akkor nem értettem, hogy miért mondja, de talán most minden értelmet fog nyerni.

A jobb kezemet az arcára tettem, és óvatosan simogatni kezdtem az állát. Nem akartam, hogy megint felidegelje magát, és rajtam töltse ki a dühét. Inkább folyamodok olyan eszközökhöz, amikhez amúgy semmi kedvem és ingerem nincsen.

- Kimegyünk, és beszélgetünk. Nyugodtan. - motyogtam, majd a hátára simítottam a kezem, és egy aprót taszítottam rajta, hogy kimenjünk végre ebből, az iszonyúan kis méretű fürdőszobából.

Lassan sétáltunk végig a folyosón, ki a nappaliba. Tyler azt sem tudta, hogy pontosan hol van. Össze-vissza dőlöngélt, és úgy nézett körbe, mintha még soha sem járt volna ebben a házban korábban.