the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

my love won't let you down

SEBASTIAN STAN SZEMSZÖGE

"- Nem. - válaszolt Rosie röviden és tömören, majd lassan rám emelte a tekintetét."

Feszengve üldögéltem a lánytól körülbelül fél méterrel. A tenyerem izzadt, a szívem a torkomban dobogott. Nem gondoltam volna, hogy belelegyezik abba, hogy itt maradjak vele, mikor még Spencer ellen is tiltakozott, ahogy hallottam a többiektől.

Idegesen a hajamba túrtam, majd a szememet a fehér, kórházi lepedőre szegeztem. Szégyeltem magam, mocskosul. Amikor felhívott, nem tagadom, hogy megfordult a fejemben a látogatás gondolata, és ha akkor kicsit megemberelem magamat, lehet, hogy boldogan fogyasztanánk el a reggelinket, és nem egy fertőtlenítő szagú kórteremben ücsörögnénk.

- Hogy vagy? - nyögtem ki nagy nehezen valamit az összeszorult torkomon keresztül. Tudom, hogy ez a világ legegyszerűbb kérdése, és általában nem illik ezt feltenni, mikor látjuk a másikon, hogy mennyire szarul van, de egyszerűen nem jutott más eszembe.

Annyi mindent szerettem volna egyszerre mondani, hogy nem találtam a szavakat. Szerettem volna elmondani neki, hogy itt vagyok neki, és szeretem. Szerettem volna a lelkére kötni, hogy örökre mellettem kell lennie, nehogy újra a közelébe menjen ez a Tyler gyerek. És szerettem volna neki elmondani, hogy páros lábbal fogom kirúgni a pasiját a huszonharmadik emeletről, ha valaha meglátom.

- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem, mikor nem válaszolt előbb feltett kérdésemre, csak maga elé meredve üldögélt. - Vagy csak maradjak kussba, és legyek lelkitámogatás? - ajánlottam fel halkan.

- Mesélj valamit. - nézett mélyen a szemembe, mire kicsit zavarodottan ugyan, de előkapartam egy régi közös emlékünket, és mesélni kezdtem neki pont, ahogyan kérte tőlem.

- Tizenhét évesen ott álltam a kapuban, kezemben egy szál rózsával, és egyszerűen nem mertem becsöngetni hozzátok, mivel féltem, hogy nem akarsz velem többet találkozni. - húztam fel a lábamat törökülésbe, miután lerúgtam magamról a cipőmet. - Tudod, ez akkor volt, mikor üzenetben összevesztünk, és azt mondtad, hogy soha a büdös életbe ne szóljak hozzád. De én csak azért is próbálkoztam, hiszen nem akartalak elveszíteni egy ilyen apró hülyeség miatt. - vakartam meg a tarkómat zavaromban.

- Akkor nem tűnt hülyeségnek... - motyogta a lány, mire ráemeltem a szemeimet, és kíváncsian vártam, hogy mit szeretne hozzáfűzni a történethez. - Tizenhat évesen voltam először szerelmes, és te nem bírtad elfogadni, hogy már nem te voltál az egyetlen srác az életemben, hanem ott volt nekem Andrew. - húzta fel a bal szemöldökét.

- Andrew Smith a gimi legnagyobb tahója volt, és én csak féltettelek tőle. - tettem fel a kezemet védekezően, miközben mindketten tudtuk, hogy Rosie-nak van igaza, és tényleg a féltékenység mardosott szét belülről akkoriban. - Minden lánnyal csak játszott, és téged nem érdemelt meg!

- Tehát féltékeny voltál... - harapott bele a szájába, elfojtott mosollyal, folyamatosan engem heccelve, de most kifejezetten nem érdekelt, hogy próbál piszkálni. Örültem neki, hogy legalább egy kis, halvány mosoly kúszott az arcára. Az is több volt, mint a semmi.

- Szóval ott álltam a kapuban, és már majdnem becsöngettem, amikor kicsaptad az ajtót, és kisétáltál rajta, Andrew-val karöltve. - forgattam meg a szememet irritáltan, mire a velem szemben ülő lány felkuncogott. - Én meg majd felrobbantam a dühtől, ezért odadobtam neked a rózsát, és neki ugrottam a srácnak.

- Szegény! - sóhajtott fel Rosie csillogó szemekkel. - Az nap este a sürgősségin üldögélt a szüleivel, és soha többet nem mert a közelembe jönni. - rázta meg mosolygós fejét Mika, mire nekem is lágy mosoly siklott az arcomra.