the cure is you - Sebastian Stan [Completed]

story of my life

A szememet dörzsöltem, miközben a konyhába sétáltam, hogy készítsek magamnak egy bögre teát. A reggelit, mint mostanában minden nap, hanyagoltam, mivel a gyomrom nem nagyon szereti magába fogadni az ételeket, és szokás szerint a vécé fölött, öklendezve töltöm az étkezés utáni órákat.

Hogy ennek mi lehet az oka, arra pontosan még nem jöttem rá. Vagyis, vannak tippjeim. Például, egyre többet szorongok és a pánikrohamok is gyakrabban, néha napi szinten jelennek meg nálam. Az is lehet, hogy csak szimplán összeszűkült a gyomrom. Igazából, tényleg nem tudom, mi történik a testemmel.

- Nagyszerű! - motyogtam, miután véletlenül magamra döntöttem a bögre forró tartalmát. Papírtörlőért nyúltam, és elkezdtem felitatni az égető folyadékot a pizsomámról.

Fáradtan csúsztam le a szekrény mentén, amiután nagyjából feltöröltem a kiöntött kávét. Fejemet nekivetettem a tárgynak, majd a kezemet felnyújtva, levettem a mellettem lévő polcról a cigimet és az öngyújtómat, és egy pillanat alatt rá is gyújtottam.

Ha Sebastian itt lenne, valószínűleg már kiakadt volna azon, hogy tönkreteszem magam és az összes körülöttem élő embert. Kár, hogy senki nem lakik körülöttem.

A csengő hangja élesen hasított végig a házon, mire meglepetten tornásztam fel magamat állóhelyzetbe. Azt se tudtam, hogy még működik a csengőm, sőt, azt hittem, már régen leszereltettem a házról.

Ujjaim között a cigivel, csoszogtam a bejárati ajtó felé, már lélekben készülve arra, hogy valószínűleg Seb áll előtte, kanosan, és egy szó nélkül magáévá fog tenni, milyent kinyitom előtte az ajtót.

Sóhajtva csúsztattam el zárat, majd kitártam az ajtót, ami előtt nem az állt, akire számítottam.

- Mikaela Rose! - vigyorgott rám a férfi, majd a hajába túrt, és végigmért. - Csak nem egy szakításon vagy túl? - biggyesztette le a száját kárörvendően. - Nagyon leharcoltnak tűnsz! - a szememet forgatva, csaptam be - a nem kívánatos személy orra előtt -, az ajtó, de ő tovább próbálkozott. - Ugyan, baby! Nem kell tőlem félni, csak gondolj az eddigi, együtt töltött életünkre! Olyan csodálatos volt, nem gondolod?

- Nem. - motyogtam, és visszazártam a bejáratot, mielőtt megpróbált volna bejutni a házam belsejébe.

Kellemetlen szájízzel hallgattam tovább, több órán keresztül, ahogy mindenféle hülyeséget hord össze, mindvégig az ajtóm előtt tanyázva. Valamikor délután négy felé ment el, de úgy búcsúzott, hogy még látni fogom.

Már a gondolatra is összeszorul a gyomrom. Nem tudnám még egyszer túlélni azt, amit akkor sikerült. Már nem vagyok olyan erős sem testileg, sem lelkileg, akárhogy is akarom, hogy ez másképp legyen.

- Öt perc, eskü! - nyomtam ki a telefont, amin Spencer hívott, hogy merre vagyok, mivel már legalább fél órás késésben vagyok a találkozónkról.

Összekapkodtam a legfontosabb cuccaimat, majd a kulcsokat felmarkolva, elindultam a megbeszélt hely felé, miközben zenét hallgattam. Az időjárás ma különös módom egész szép volt. Volt ugyan néhány felhő az égen, de a nap is sütött, ezért nem volt hideg sem.

- Mondtam, hogy öt perc! - vágódtam le a nővel szembe, pontosan tizenegy perccel később, aki csak megforgatta a szemét, és egy szoros ölelésbe vont.

Még nem szoktam még meg teljesen az ölelgetést, és az indokolatlan érintéseket, de a közelemben lévő embereknek hála, már egészen tíz másodpercig bírom, hogy ölelgessenek. Jó, ez alól mindenki tudja, vagy legalább sejti, hogy mi az egyetlen kivétel.