Chloe és Isaac kiskoruk óta barátok. De egyikőjük sem tekint már úgy a másikra. Mindketten évek óta szerelmesek egymásba. Viszont egyikőjük sem mondta még el a másiknak.
A sok érzelem, ami már éve...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nagyon lassan nyitottam ki a bejárati ajtót, remélve, hogy anya nincs otthon. Az igazgatónő már biztos értesítette őt a mai kis incidensről. Hallkan lehúztam a cipőm, a kabátomat felakasztottam a fogasra és lassan, lábújjhegyen mentem be az előszobába, ahol a lépcső mellé dobtam a táskámat, ami nem volt jó ötlet, mert hangos csattanással esett a földre. Beosontam a konyhába, ahol boldogan állapítottam meg, hogy anya még nem ért haza. Felszaladtam a lépcsőn, majd a szobámba rohantam. Iszonyatosan gyorsan keztem el kipakolni a szekrényemben lévő összes dögös ruhám. Azt megjegyzem, hogy nincsen akkora nagy választék, mert mindegyik fekete és mini. A nyolc darab ruhából kettő közül volt nehéz döntenem. Az egyik ruha csipkével volt borítva és eszelősen mini volt, a másik pedig egy szűk, csillogós ruha volt. A csipkés ruhát választottam, és miközben ez történt, rájöttem, hogy most úgy beszéltem, mint valami plázacica. Lekapkodtam magamról a ruhákat amiket még a lányok adtak nekem, és felvettem a választott ruhám. Tudom, hogy hamar elkészültem, de biztos vagyok benne, hogy Isaac ott lesz. A konyhában a fekete bulizós táskámba pakoltam be szükséges holmikat.
-Hová mész?-jött egy hang mögülem.
Ijedten fordultam hátra, ahol anya állt velem szembe.
-Anya!Szia!Te máris...-löktem hátra a hajam.-máris itthon vagy?
-Hívott az igazgatónő.-mondta semleges arccal, de látszott rajta, hogy mérges.
Az a vén tyúk elmondta neki. Ó, bassza meg!Nekem annyi!
-Képes volt téged a munkaidő alatt hívni téged? A boszorkány!-tettettem mérgesnek magam.
-CHLOE ELIZABETH MARTIN! NE JÁRASD VELEM A BOLONDJÁT! FELFÜGGESZTÉS?! MÁR AZ ELSŐ HÉTEN? AZ UTOLSÓ ÉVEDBEN?! ELMENT AZ ESZED?!-kiáltotta torkaszakadtából.
-Nézd anya, ez csak egy kis viccnek szántunk!
-NE VÁGJ A SZAVAMBA!-csattant fel. -Megbeszéltem vele a dolgokat, kifizetjük a károkat, és így már holnap mehetsz suliba!
-ó, anya! Miért?-kezdtem el nyavajogni- Miért nem szeretetsz?!-már válaszolt volna de befogtam a száját- Ne! Ne is válaszolj! A válaszod úgyis csak még jobban összetörne! Ó, jaj nekem! Mi lesz így velem?!- jobb kezem drámaian a homlokomra tettem- Drága, szeretett anyukám!-két kezem a vállára tettem- Kérlek csinálnd vissza! Anya! Kérlek! - hisztizésem közben a vállait rázni kezdtem.
-Elég, dráma királynő!-nevetett. - De nem úszthatod meg ezt a kis „balesetet”. Egy hónap szobafogság! És nincs semmi alkudozás!-tette fel a mutató ujját.
-De ugye a szobafogság csak holnaptól kezdődik?
-Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz! Akárhova szerettél volna ma menni, le kell mondanod!- parancsolt rám.
-De csak Isaachoz szeretnék menni! Kérlek, mami- néztem rá bociszemekkel.
-Nem! Majd ha jól viselkedsz, akkor enyhítek. De addig kérem ide a telefonodat!- nyújtotta a kezét.
-Anya! Ne már! Nemsokára tizennyolc leszek! Ez már nagyon ósdi!
-Chloe Elizabeth Martin! Tedd amit mondok, vagy nem lesz szülinapi bulid!
-De a szülinapom májusban van!
-Ne feleselj velem!- csattant fel. -A telefont! Most!
Nehezen, de odaadtam neki a telefont. Úgyis van másik, amit még a spórolt pénzemből vettem, pont az ilyen helyzetekre.
-Elmegyek az ikrekért! Te ne menj sehova!
-Én is szeretlek! - mondtam majd szívet formáltam az ujjaimmal.
Mihelyst anya elhajtott, már el is mentem. Noha a bejárati ajtó nyitva volt, a kamera miatt nem tudtam arra menni. Ezért az én szobám ablakából másztam ki a fára, közben pedig imádkoztam, hogy el ne szakítsam a ruhámat. Miután sikerült lemásznom, kiszedtem a leveleket a hajamból és távoztam az kapun át.
Fel óra múlva már a próbaterem ajtaja előtt álltam és igazítottam meg magam utoljára. Még egy utolsó dolgot megfogadtam. Ma elérem, hogy Isaac felfigyeljen rám!
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Félve nyitottam ki az ajtót. Tudtam, hogy az igazgatónő már felhívta az apámat, aki már vár a szobámban, hogy elmondja mennyire haszontalan vagyok. Szemeimet szorosan összezártam és úgy nyitottam be a házba. Miután teljes csend volt, csak becsaptam magam mögött az ajtót. A táskámat az ajtóban ledoptam a vállamról és kaját kezdtem keresni a hűtőben. Elővettem a papírokat, amiken a legujabb dalom van, még befejezetlenül. Már csak egy versszak volt hátra, ezért szerettem volna hamar meglenni vele, hogy a próbán már el is próbáljuk és talán ez lesz a dal amit játszani fogunk a Bandák Csatájá selejtezőjén.
Éppen a dal utolsó két sorát gépeltem be a laptopomba, ami azért van mert a fiúk szerint a kézírásom állítólag borzalmas és kiolvashatatlan. Apám ekkor lépett be az ajtón.
-Remélem, hogy a házidat írod.- tette le az aktatáskáját az asztalra, én pedig ignoráltam őt.- Hívott az igazgatónő. - kezdte el tök nyugodtan, kár, hogy ez nem marad így.
Még mindig ignoráltam őt, ami miatt lesöpörte minden cuccomat az asztalról, majd kiabálni kezdett:
-TE TELJESEN MEGŐRÜLTÉL?!- kiálltotta.
-Nem. - mondtam rá se nézve. - De te igen, ahogy látom.
Mérgesen csapott le az asztalra.
-NE BESZÉLJ ÍGY VELEM! KINEK KÉPZELED TE MAGAD?! TE... - folytatta volna, de a szavába vágtam.
-A fiadnak, akinek ELEGE VAN BELŐLED!- mondtam a végére már kiabálva.- Elmentem!- a laptopot beletettem a táskámba, a többi dolgommal, majd leléptem.
Az ajtó hangosan csattant mögöttem. Már egyáltalán nem érdekelt az apám. Sem ő, sem a véleménye. Csak az érdekel, hogy megnyerjem a versenyt és, más nem.
