𝑳𝒖𝒎𝒐𝒔𝒓𝒂 𝑵𝒐𝒙 /*

XIII. /*

Hermione fejébe zavarosan villództak a Háború és az azt megelőző időszak borzalmas jelenetei. Sűrű füstben gomolygott a látomás és fényes villanásokkal kísérve váltották egymást a szörnyű emlékek képkockái. Úgy érezte magát, mint akinek valamilyen tudatmódosító szer került a szervezetébe. Szédelgett és feje majd' darabokra szakadt. Amikor álmából felriadt egy sikolyra, testét az izzadtság csíkjai szelték, és tincsei vizesen tapadtak gyöngyöző homlokához. Pár percig még bódultan feküdt, kiterülve hófehér lepedőjének közepén, majd összeszedte minden erejét és elvonszolta magát a fürdőszobáig. Hagyta, hogy a zuhanyrózsa jéghideg vízsugarakkal mossa le róla az éjszaka fájdalmait, borzalmait. A napja tökéletesen értelmetlen volt. Minden egyes órában egyre haszontalanabbnak érezte magát és úgy járt-kelt mint egy élőhalott. Harryék a reggelinél még bepróbálkoztak oldani a lány hangulatát illetően, de Hermione minden érdeklődő vagy akár kedves megjegyzésre csak egy borús pillantással vagy morgással válaszolt. Végül kedélyállapota akkor csillapodott egy szemernyit, amikor bájitaltanórán belemerülhetett a főzetébe. De ez a megnyugvás sem tartott sokáig, mivel Ron szüntelenül a lány vállát böködte hátulról, segítség gyanánt. Hermione mindig is segített a barátainak, amiben csak tudott, még ha ezt Piton nem is nézte jó szemmel. De akkor, abban a pillanatban, amikor a vörös üstökű fiú már vagy hatodszor kocogtatta meg, így is dühtől remegő vállát, elszakadt nála valami. Olyan hangon ripakodott rá a fiúra, amit talán még soha nem is hallatott egyik barátjával szemben sem. Harry riadtan figyelte a keverőkanalát hangosan az asztalra csapó barátnőjét.

-Ide figyelj Ronald Weasley- hangja kissé hajazott Mollyéra, amikor a fiút másodéves korában egy rivallóval illette – ha még egyszer, meg mersz lökni Isten a tanúm rá, hogy megátkozlak.- minden egyes szóval hangja egyre magasabbra szökött, és lépett egyet sápadt barátja felé. Végül mikor úgy érezte, semmi sem zavarhatja meg fortyogva visszafordult az üstjéhez és vett pár mélyen nyugtató lélegzetet.

A csoport még mindig kigúvadt szemekkel figyelte a lányt, a többség riadtan bámulta, mint valami elmeháborodottat. Eközben Draco úgy vigyorgott, mintha életében először tenné. Egyedül Piton arca volt rezzenéstelen, és ahogy az elcsendesedett botrány közepette sétálgatni kezdett a padok között, egy sóhaj kíséretében megcsóválta fejét. Minden diák arra várt, hogy Hermionét mikor rúgja ki páros lábbal a tanteremből, de mindenki meglepetésére Piton mély baritonos hangján csak így szólt:

-Sült galambot várnak?- nézett a tátott szájú diákseregre és homloka ráncba szökött- folytassák a munkát! – rivallt rájuk. Úgy tett mintha az egész óra zökkenőmentesen zajlott volna, de amikor a tanulók elhagyták a termet mégis ott marasztalta a még mindig dühös képű griffendélest lányt.

-Mégis mi volt ez?- hangja a levegőbe hasított, és Hermione vörösből rögvest falfehérbe váltott.

-Nem látta mit csinált?- válaszolta szemtelenül és újra fortyogni kezdett.

-Akkor sincs joga hozzá, hogy az órámon így viselkedjen, és arra sem, hogy tiszteletlenül beszéljen velem Granger. – tekintélyt parancsolóan helyet foglalt székjében és felkönyökölve az asztalra összeérintette ujjbegyeit.- Értve vagyok?

Hermione csak bólintott és ahogy Piton szeme egyértelműen az ajtó irányába tessékelte, kislisszant azon.

Ebédelni a legkevésébe sem vágyott, ezért felsietett hálókörletébe ahol szerencsére csak pár haszontalan másodéves griffendélesbe botlott bele, akik a Weasley termékeket próbálgatták kezdve a rókázó rágcsától az orrvérzés ostyáig. Magára kanyarította kabátját és egy a könyvtárból kölcsönzött könyve társaságában kisietett a parkba. Örömére szolgált, hogy alig tartózkodik az udvaron rajta kívül pár diák, így nyugodtan le tudott ülni az egyik padra, hogy belekezdjen olvasmányába. Egész délutánját kint töltötte, és pozitívan hatott az idegeire, hogy nem kell hallgatnia Ron nyavalygását arról, hogy szentül hiszi, hogy év végén Piton meg fogja húzni bájitaltanból.