𝑳𝒖𝒎𝒐𝒔𝒓𝒂 𝑵𝒐𝒙 /*

XVIII /*

Piton a roxforti birtok határán lődörgött. A kastély felé tartott és hiába próbálta csillapítani magát, minduntalan elfutotta a pulykaméreg.

Nem mintha sok köze lenne annak a kis fruskának, ahhoz hogy én mit csinálok. Bárcsak köze lehetne. Gratulálok Albus, ismét sikerült jól elrontanom mindent hála a szánalmas életemnek, amit neked köszönhetek.- gondolta magában fintorogva.

Szentül elhatározta, hogy bocsánatot nem fog kérni a lánytól, hiszen nincs miért. Na de az hogy az ő nyakába akarja varrni a teljes felelősséget, azzal kapcsolatban, ami történt velük? Talán félig-meddig igaza van, de lassan tizenkilenc éves fejjel lehetett volna annyi esze, ha nem akar semmit tőle, akkor nem kéreti magát. Persze Perselus tisztában volt vele, hogy a lányban is lángol valami az irányában, csak abban nem volt biztos, hogy ugyan azt érzik-e. Ő a Szellemszálláson nyújtott helytállása óta kedvelte a lányt. Ha nem is vallotta be senkinek, még talán magának sem. Aztán a közösen eltöltött percek mindig felvillanyozták a borús napjait. Szeretett a lánnyal „vitázni" különféle dolgokról, szerette hogy a lány értékeli egyedinek vélt humorát. Halványan derengeni kezdett egy olyas fajta érzés, amit utoljára Evans közelében tapasztalt. Amikor Grangerrel volt, bőre lángra kapott, szíve hevesebb ütemet diktált és tőle szokatlan módon néha zavarba jött, de pontosan nem tudta mi is ez. Viszont attól félt, a lányban ez csak fellángolás, és hogy csak a kamaszkori hormonok váltják ki belőle ezt.

Mikor beért a kastélyba egy kiábrándító átkot szórt magára, hogy még véletlenül se botoljon bele valamelyik szabályszegő diákba. Pillanatnyilag pontot levonni sem volt sok kedve. Bevágtatott a lakosztályába és teátrálisan bevágta maga mögött az öreg ajtót. Csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről. Nem tudta mit kezdjen magával, körbe-körbe sétált a nappaliban, majd végül megállt a bárszekrény mellett és jókorát húzott az egyik whiskeys üvegből. Az alkohol futótűzként marta végig nyelőcsövét.

Addig folytatta ezt a tevékenységét, amíg teljesen ki nem ütötte magát, olyannyira, hogy másnap egy idegen házban ébredt. Lassan kinyitotta a szemét és riadtan kezdte szuggerálni a málló vakolatot. Perselus Piton életében soha nem fordult elő még ilyen. Volt amikor csak simán kidőlt és másnap kótyagosan ébredt, ez volt az egyik mellékhatása a túlzásba vitt alkoholfogyasztásnak, de hogy alig emlékezzen mi történt vele? Olyan még nem fordult elő.

Megtapogatta alkarját és riadtan pattant fel, majd ugyan ezzel a lendülettel dőlt is vissza a fejébe hasító fájdalomnak köszönhetően. Hol a pálcája? Egy pillanatig apró pánik suhant át rajta, majd tekintete megállapodott végül a kis éjjeliszekrényen, amin ott pihent az ébenfa vessző. Pár perccel rá egy vörös hajzuhatag lépett be az ajtón és aggódóan tekintett le a zavarodott férfira.

-Lily?-Csak ő lehetett.

A nő nem szólt semmit, csak leült az ágy szélére és végigsimított a férfi haján. Piton viszonozni akarta szívének örökös bérlője kedves gesztusát és a nő pozsgás arca felé nyúlt. A zöld íriszek vibrálni kezdtek és ahogy elérte a bőrét, riadtan kapta el a kezét. Lily arca jéghideg volt. Fagyosabb, mint a januári éjszakák. Mint akiből kiszállt az élet. És ahogy újra meg akarta érinteni minden egyre homályosabbá vált. A nő képe távolodott és a puha, meleg ágy is szerte foszlott. Helyette valami keményen feküdt ami átáztatta hosszú kabátját és a haja is csurom vizes volt. Nagy nehezen feltápászkodott és ami először a látómezejébe támadt az egy –a holdfényben alig kivehető- sírkő volt.

„James Potter Lily Potter" – hirdette a felirat.

Minden erejét össze kellet szednie, hogy fel bírjon kelni legalább annyi időre, hogy messzire elhoppanáljon innen. A Fonó soron kötött végül ki és igyekezett a fagyos szél elől bevonszolni magát. Lefejtette nedves ruháit, beledőlt a szalon közepén álló kanapéba és elaludt. Kedve és ereje sem volt azon töprengeni hogyan kötött ki Godrick's Hollowban, bár volt egy két sejtése. De találgatni majd ráér később, amikor rendbe szedi kissé magát.