𝑳𝒖𝒎𝒐𝒔𝒓𝒂 𝑵𝒐𝒙 /*

III. /*

A percek könnyedén evezték át magukat az idő végtelen, csordogáló patakján. Hermione pennájával már a befejező kérdésre való válaszát körmölte, közben pedig teljesítményével megelégedve, mosolygott. Piton, mikor az utolsó pergament is beborította a vörös tintájából kanyarított szavakkal, jobb szemöldökét megemelve a fiatal boszorkány felé pillantott. Látta, hogy már csak leellenőrzi az írottakat, és megnyugvással töltötte el, hogy perceken belül végre önmaga társaságában folytathatja napját. A lány felnézett rá, s mikor tekintetük összeért elkapta fejét. Felállt s kecses, de magabiztos léptekkel a tanári asztal felé sétált, hogy letegye a pergamenkupacot.

-Végeztem Professzor Úr- mondta majd Piton szemébe nézett, akit ez viszonylag meglepett, mivel diákjai mindig is kerülték vele a direkt szemkontaktust. A lányt szóra se méltatva az ajtó felé bökött. A boszorkány csendben kisétált rajta, s még mielőtt elköszönhetett volna, csak professzora „Colloportus"-át hallotta.

Hermione a körletébe érve elővette az aznap kapott beadandóit és barátai körében serényen írni kezdte azokat. Már vagy 3 órája tanult, de számára ez meg sem kottyant. Majd mikor mindennel végzett egy hirtelen jött ötlet kíséretében maga köré vonta sötét bundakabátját. A portrét óvatosan becsukta maga mögött, hogy a fűben békésen szunyókáló Dámát, nehogy megzavarja álmában.

A folyosókat már csak egy-egy pislákoló fáklya fénye világította meg. Amikor kiért az udvarra, pálcáját egy halk Lumos-sal világításra késztette. Talpa alatt ropogott a fagyos fű amíg a szirénekkel teli tóhoz nem ért. Leült az egyik padra és kiszórt maga köré egy melegítő bűbájt. Ült és gondolataiba merülve a szürke eget kémlelte. - Talán vihar lesz- gondolta magában, s ezzel egy időben reflex szerűen pálcája után nyúlt.

-Nocsak, Miss Granger. Talán elfelejtette, hogy magának is tilos a kijárás, ahogyan a többi társának is ebben a napszakban? - kérdezte háta mögül az ismerős hang. Hermione nyelt egyet, majd lassan a tanár szikrázó tekintete felé fordult. Fekete hajára és sápadt arcára épp hogy csak rávetült a gyenge Holdnak sugara. Hosszú fekete talárja fölött egy hasonló szabású kabátot viselt, de az esti hideg ellenére sem gombolta be fekete inge előtt őket.

-Tudja Tanár úr én ...

-Húsz pont a Griffendéltől- förmedt rá a lányra, meg sem hallgatva. - Most pedig szedje a lábát, felkísérem a körletébe, még mielőtt - emelte fel amúgy is élesen csengő hangját- talán eszébe jutna meglátogatni a könyvtárat. - itt maga sem tudja miért halvány mosoly suhant át az arcán, amelybe egy csepp gúny sem vegyült. Szerencséjére a fülig pirult boszorkány nem vett észre belőle semmit. A gúnyos mondat a Professzornak saját magát juttatta eszébe, mert amikor ő járt-kelt a folyosókon az éj leple alatt diákként, a célállomásnak minduntalan a könyvtár bizonyult. Gondolatmenetéből a kastély felé gyalogló lány lépteinek hangja szakította ki. Hosszú lábaival két lépés alatt a kócos lány mellett termett. A szél egyre vadabbul csípte meg arcukat a pár perces úton. A nagy kapun áthaladva a melegség csapta meg őket. Hermione tanára után zilálva vette a lépcsőfokokat, amikor egy macska állta el útjukat. S később a látóterükbe került a girhes Mrs. Norris gazdája is: Frics.

-Perselus, téged kereslek!- mondta sejtelmesen, amikor meglátta a másik boszorkányt is. - Tudod, azzal a dologgal kapcsolatban.- húzgálta hosszú, ősz szemöldökeit, mintha azt hinné Hermione nem veszi észre, hogy valamiben sántikálnak. De jobbnak látta úgy tenni, mint aki tudomást sem vesz a két férfiról, így lépteit újra felgyorsítva a következő lépcső felé sietett. De Pitont aki szokás szerint újra mellette termett, nem tudta lerázni. És pechére egy büntetőmunkát is bezsebelt másnapra, amiért otthagyta tanárát se szó-se beszéd.