𝑳𝒖𝒎𝒐𝒔𝒓𝒂 𝑵𝒐𝒙 /*

XXXI.

Egy sötét pincehelységben tért magához, ahogy teste a hideg kőburkolathoz préselődik és orrába a nyirkos levegő dohszaga kúszik. Érezte a vér fémes ízét, ahogy kis patakokban folyik, és amint megtapogatta arcát, rá kellett jönnie, hogy az éles fájdalom oka a szeme alatt húzódó vágás. Ködös tekintettel körbekémlelt de a sötétben alig látott valamicskét, így fátyolos hangon kutakodva tette fel a kérdést : "Van itt valaki?"
Mivel nem kapott rá választ felbátorodva feltápászkodott és a pálcája után tapogatódzott, amit hirtelen meglepődésére sehol sem talált - hunyorítva a betont is végigpásztázta, de ott sem látta. Végül kedveszegetten lecsúszott a fal mentén, hátát a hideg kőnek vetette és ujjbegyeivel ismét zsibbadó orcáját tapogatta, amikor is egy könnycsepp gördült végig az ujjain és mikor feleszmélt a zajra, már az egész teste rázkódott a zokogástól, amit saját tehetetlenségének feszültsége okozott.

Mikor az ajtó kinyílt, először nehezen szokott hozzá a fényhez, de lassacskán résnyire húzott szemei előtt kirajzolódott egy kövérkés férfi alakja.

Egy darabig csak némán bámult a lányra, majd maga elé rántott egy - talpig feketébe burkolt fiatal nőt - és rárivallva belökte az ajtón, majd egy pillantással később be is vágta mögötte azt.

A nő leborult a földre - és tudomást sem véve a bénultan rá bámuló Hermionéról - minden figyelmét az ajtónak szentelte.

Ez így ment hosszú percekig, majd csalódott sóhajt hallatott és Hermione felé fordult. Karjait lazán összekulcsolta felvont térdei körül, majd homlokát nekidöntve kezdett el beszélni.

-Hermione Granger, ha nem tévedek. - inkább volt kijelentés, mint kérdés és ennek a feltételezésnek nyomatékot adva, ismét magához ragadta a szót, még mielőtt Hermione válaszolhatott volna. - Tudod hol vagyunk Hermione?

-Természetesen nem tudom. Akárhol lehetünk, akár Londonban vagy teljesen máshol.

-Nem éreztél semmi furcsát amikor idehoztak? Nem érezted magad különösen gyengének és fáradtak?

-Egy csata közepén voltam, nem meglepő hogy elfáradtam. - motyogta maga elé zavarodottan, közben pedig erősen kutatott az elméjében, vajon találkozott-e már valaha ezzel a boszorkánnyal, ha egyáltalán boszorkány.

-Nos, akármilyen kimerült is voltál, és betudom a nyomásnak és az aggodalomnak ami rád nehezedik, de kifejezetten érezhető volt, hogy esetemben nem csupán a lakásomból Londonba, hanem egy másik kontinensre hoppanáltunk. - hirtelen felállt és járkálni kezdett. - Ami persze nem jelenti azt, hogy pontosan tudom hol is vagyunk. - zárta le mondandóját, de amíg a kis pincehelyiségben az elhangzottak csak nyugtalanságot sugalltak, addig az ő hangja kimérten és ridegen csengett.
Ez Hermionét Perselusra emlékeztette és arra, hogy a férfi hangja éppoly színtelen és érzelemmentesnek hatott a kezdetekben, mint az ismeretlen nőé.

-Ismerem magát? - kérdezte végül gyanakodva.

-Nem. Mindenesetre én tudom, hogy te ki vagy és azt is, hogy az általam ismert legmakacsabb varázslót sikerült kizökkentened a megszokott megkeseredett mindennapjaiból.

Hermione tágra nyílt szemekkel nézett a nőre.

-Ismeri Perselust?

-Nem meglepő, hogy soha nem említett. - szomorkás mosolyra görbültek az ajkai, ahogy Hermionera pillantott- A Tekergőkről azért biztosan mesélt?

Hermione bólintott.

-Öten voltunk... A kezdetekben persze - tette hozzá sietősen - James, Sirius, Remus, Peter és Én. James valami oknál fogva kipécézte magának Perselust, az ok nagyon egyszerű volt: Lily. Talán még irigy is voltam rá, amiért hirtelen ő volt "Az" a lány. Akit minden fiú el akar hívni a karácsonyi bálba és akinek felveszik a könyveit ha elejti. - kis szünetet tartott és csalódottan ismét elmosolyodott. - Nem csak James rajongott Lilyért és ez rendjén is volt így, amíg nem látott fenyegető konkurenciát valakiben, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy szerette Lilyt és Lily is szerette őt, csak éppen másként. De ezt James honnan is tudhatta volna? Mind gyerekek voltunk... Még Perselus is.