Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

21. fejezet

A csütörtöki napom leginkább utazásból állt ki. Hazafelé is utaztunk, és miután Akemi összeszedett a reptéren, elmentünk enni, ahonnan természetesen szintén kocsival mentünk haza. Késő délután volt, amikor hazaértem, és akkor egyből elmentem aludni.

A kajálda felé, valamint miközben ettünk, elmeséltem Akeminek, hogy mi történt a a kirándulás alatt. Ő végighallgatott, és egyszerűen nem akarta elhinni, ami történt. Őszintén szólva, én se akartam elhinni, de ez volt, nem tehettünk ellene semmit. Megtörtént És ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni, hiába akarunk.
  Miután mindenről kitálaltam a testvéremnek, ő elmondta a véleményét, mely gyökeresen megváltozott. Elmondta, hogy nem nézte volna ki ezt Monomaból, és ezek után képtelen pozitív véleményt nyilvánítani róla. Tetsutetsuról pedig alaposan megváltozott a véleménye. Bevallotta, hogy félreismerte, és az alapján ítélte meg, amikor bántott engem. Pedig ennek ellenére Tetsutetsu egy rettentően kedves és törődő ember. Azok után, ami történt, ő szeretné helyrehoznia  hibáit, és ezért nagyon is hajt, és szeretné, ha minden a régi lenne. Éppen ezért, szeretném ha Tetsutetsu és a közöttünk lévő kötelék helyre jönni, hiszen fontos. Fontos volt, most is fontos és fontos is lesz.

Pénteken nekünk nem volt suli, mert Vladék kiadták nekünk ezt a napot, hogy ne keljen hullafáradtan iskolába mennünk. És mennyire jó ötlet volt ez!
Kendoval találkoztam és egésznap együtt voltunk. Alaposan és részletesen beszámoltam neki a kirándulás eseményeiről, amikről nem tudott, és amiről tudnia kellett. Szóval mindenről. Miközben meséltem, ő közbe szólt párszor és megvitattok azt a kérdését. órákig beszélgettünk, csak a kirándulásról, valamint arról, hogy miképp éreztem és érzek Monoma felé. Kendo eléggé meglepődött, ugyanis ő se gondolta volna, hogy Monoma efféleképpen fog viselkedni, főleg velem. Nem tetszett neki, ahogy bánt velem, és őszintén szólva ez jogos volt. Én tényleg azt hittem, hogy Monoma képes kedves is lenni, mert képes volt, csak nem úgy, ahogy azt kellett volna. Velem az volt, olykor-olykor, míg a szeretteimmel nem. Ez pedig nem volt rendben. Én elfogadtam őt olyannak , amilyen. Hiába volt bunkó, beképzelt és lekezelő, én elfogadtam őt. Azonban egy idő után már átlépkedte azt a határt, ami mögött ott kellett volna maradnia. Azt a határt, ami után már képtelen vagyok ugyanúgy kezelni őt. Így vége lett. Így lett vége annak, ami el sem kezdődött közöttünk.

A pénteki napom így telt, a hétvégém pedig pihenéssel és gondolkodással. Szerettem volna, még ezek után is, megbeszélni ezt Monomaval. Rendes, emberi módra. Hiszen ez lenne a logikus és a legészszerűbb, nem? Mint két értelmes felnőtt, megbeszélnénk, hogy mit rontottunk el, és harag nélkül elválnánk a másiktól. Igen, ezt szerettem volna, azonban bennem ott volt a harag Monoma felé. Ahogy Tetsutetsuval bánt, amit Kirihimanak mondott és ahogy velem bánt. Ezek voltak azok a tényezők, amik betették nálam a kiskaput, és ezek miatt bizonytalanodtam el. Mit tehetnék? Úgy érzem, hogy tényleg megkéne beszélnünk, de még ezek után is én menjek hozzá beszélni, Én? Ő miért nem jön? A válasz egyszerű. Lehet, hogy én nem voltam neki annyira fontos, mint ő nekem. Lehet, hogy én tartom csak ennyire nagyra azt, hogy normális körülmények között kellene elválnunk. Lehet, hogy csak én gondolom így. Viszont egyvalamit tudok. Annak ellenére, hogy mennyire szerette volna, hogyha Monoma a barátom lesz, most annyira nem kívánom, még csak látni se. És amennyire szerettem, most annyira utálom. Kiszerettem belőle. Teljesen kiszerettem belőle, ő pedig maga után hagyta a fájdalmat és a csalódottságot, ami beköltözött a szívembe.

Eddig minden rendben volt az életemmel, erre jött ez az egész, és minden a feje tetejére állt. Mindez miért? Azért, mert Monomaval összevesztünk és legbelül rájöttünk, hogy talán nem kéne együtt lennénk, és nem a másik az, akit szeretünk. Mégis...Ennek ellenére fáj. Nagyon fáj. Elveszíteni sose egyszerű valakit, de még rosszabb, ha olyat veszítesz el, aki sokat jelentett neked egykoron. Mi pedig évek óta barátok voltunk. Nem csak páromként veszítettem el őt, hanem, mint barátom is. Ez pedig sokkal jobban megviselt. Elveszítettem őt, mint barát, és nem kapom őt vissza már, hiszen az élet nem ilyen egyszerű. Sose volt ilyen egyszerű.

Legvégül arra jutottam, hogy hétfőn az iskolában megmondom Monomanak, hogy röviden, de zárjuk le ezt az egészet, mint két normális ember. Igen, ezt szerettem volna. Azonban ez nem sikerült, ugyanis hétfőn, amikor iskolába mentünk, akkor Monoma nem volt ott. Nem jött iskolába. És, mint később kiderült, már nem is fog.