Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

23. Fejezet

Sziasztok! ^^A napokban felkerült egy új könyvem, mely egy Hijikata Toshiro fanfiction. Ha esetleg érdekel titeket, vagy szeretitek a Gintamat és magát, Hijikatát, kukkancsatok be! <3

_____

A szerdai napon olyan dolog történt, aki lezárt egy korszakot.
  A hétfő, a kedd, valamint a szerda hamar elteltek. Szerdán volt fakultációim és emiatt később mentem haza, mint Kendoék. Egyedül bandukoltam hazafelé, miközben Kendoval beszélgettem Messengeren. Épp arról mesélt, hogy lehet, hogy átrendezi a szobáját, mert nagyon szeretne már egy kis változást. Én pedig mondtam neki, hogyha kell segítség, akkor szívesen átmegyek segíteni. Egyrészt hamarabb is végez, másrészt addig is együtt vagyunk.
Miközben barátnőmmel chateltem, haza is értem,  ahol a kapuban nem várt meglepetés fogadott. Megszeppenve léptem ki a messengerből, és zártam le a telefonomat. Ahogy közelebb értem a kapunkhoz, az ott álló egyén rám vezette tekintetét. Láttam rajta, hogy nem könnyű neki itt lenni és a neheze még csak most jött.
  Megálltam a szőke fiú előtt, és felvezettem rá a tekintetem. Ezernyi gondolat és érzés kacskaringózott a testemben, és nem találták a célt.

  - Szia - köszönt a szőke hajú.

  - Szia - köszöntem vissza.

  - Beszélhetnénk? - dugta a kezét a kabátja zsebébe.

  - Éppenséggel igen - tettem a kezeimet a kabátom zsebébe.

  - És bemegyünk? - biccentett a házunk felé.

  - Nem tudom, hogy jó ötlet-e - sóhajtottam - Sétáljunk egyet - vetettem fel az eshetőséget.

Ő bólintott, majd mellém lépve elindultunk a hideg, délutáni időben. Nem először sétáltunk kettesben, azonban most teljesen más volt. Már nem voltunk ugyanazok, mint akkor.

  - Sajnálok mindent - szólt hirtelen, én pedig összerezzentem - Mindent.

  - És ettől jobb lesz?

  - Persze, hogy nem - suttogta - Barom voltam, nem is. Egy gerinctelen rohadék. De sajnálom - nézett le rám kék szemeivel - Nem kérem, hogy bocsájts meg, csak egy valamit szeretnék, ha tudnál. Tényleg szeretlek.

  - Én is szerettelek téged, tényleg - tettem múltidőbe, miközben a szemébe néztem.

  - Ezek után ne várjak semmit, igaz? - állt meg a járdán.

  - Fájt, amit tettél. Borzalmasan. És nagyot csalódtam benned. És emiatt képtelen vagyok ugyanúgy tekinteni rád, mint régen. Akármennyire is fáj, hogy nem leszünk már barátok, nem eszünk már jóba, ezek után képtelen vagyok úgy kezelni, min régen. 

  - Tudom - sóhajtott - De azért örülök, hogy évekig barátok voltunk, és közelebb is kerültünk egymáshoz.

  - Miért mondod ezt? Miért nehezíted meg - néztem Monomara meggyötörten - ne nehezítsd meg, könyörgöm.

  - Baromira fog hiányozni ez, és baromira üressé tettél ezáltal. Annyira, de annyira fáj, ha elvesztesz egy közeli barátot - szóltam fájóan.

  - Tudom - suttogta - Én is veszítettem már el.

  - Szerintem vegyük rövidre, mielőtt elsírom magam - húztam össze magamat.

  - Hiányozni fogsz - nézett a szemembe, és tudtam, hogy direkt csinálja.

  - Egy szemét vagy - szóltam elrepedezett hangon.

  - Tudom - hunyta le a szemét - De ez a szemét csak tőled búcsúzik el - nyitotta ki szemeit - A többiektől képtelen lennék, és nem is számít már.

  - Nem csak nekem okoztál csalódást.

  - Tudom.

  - Akkor? Hozzájuk miért nem mész el bocsánatot kérni?

  - Mert nem számítana.

  - De számítana Monoma. 

  - Mindegy - suttogta - Sajnálom, hogy így alakult.

Egyszerűen soknak éreztem ezt az egészet. Túl soknak. Szerettem volna tiszta szívemből utálni őt, azonban ahogy itt állt előttem, láttam magam előtt azokat a perceket, amiket boldogan töltöttünk el, és rájöttem, hogy mennyire fog ez nekem hiányozni. Hiába akarom őt gyűlölni, ha egyszerűen erősebb azaz értés, hogy hiányzik. Hogy hiányozni fog.

  - Miért alakult így minden? Miért romlott el minden egyik pillanatról a másikra? Miért lett ez? Miért? Miért? - suttogtam egyre halkabban, miközben rám tört a keserves sírás - Nem akartam, hogy így legyen. Azt akartam, hogy együtt legyünk. Hogy minden jó legyen, mint régen. Én csak szerette volna boldog lenni veled, de egyszerűen kiszerettem belőled, és annyira rossz ez az egész - temettem könnyes arcomat a tenyerembe.

  - Tudom, tudom, hogy ezt szeretted volna - lépett közelebb, majd magához ölelt - Sajnálom, hogy nem tudtam betartani - túrt bele hajamba a tarkómnál, ezzel arrébb tolva a sálamat. 

  - Csak szerettem volna, hogyha barátok maradunk mindig - szóltam keservesen.

Nem könnyű, ha elveszítesz egy barátot. Egy olyan barátot, aki melletted volt mindig, és mindig együtt voltatok. Évekig ismertétek egymást és egyszer csak kilép az életedből, mintha ott sem lett volna. Eltűnnek a közös programok, a közös nevetések, és az együtt eltöltött pillanatok. Egy részedet legbelül magával viszi és azaz apró rész már soha többé nem fog beforrni, ugyanis messzi tájakra vitte a barátod, akit elveszítettél.
  A gondolataid rajta fognak kattogni, nem hiszed el ezt az egészet, és csak azt akarod, hogy minden legyen olyan, mint azelőtt volt. Minden legyen jó, és újra barátok legyetek. Szeretnéd, ha ez a magányos üresség eltűnne belőled, és újra egyben lehetne a baráti társaságod, mely egy napon kettészakadt. Szétesett, akárcsak egy rosszul összerakott hóember. Senki se fog róla beszélni, mert senkinek se könnyű. Megpróbáljátok magatokban helyrehozni ezt az egészet, azonban ez nem vezet sehova. És ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, egyre jobban rájössz, hogy minden hiába. Elveszítetted őt, elveszítetted őket, és már nem lesznek az életed részei. Ez pedig pokolian fájdalmas tud lenni.

  - Tudom - adott puszit a halántékomra - Egy napon lehet, hogy helyrehozzuk ezt az egészet. Egy napon biztosan.

  - El se kellett volna rontanunk - suttogtam.

  - Lehet - szólt nehezen.

Percekig álltunk a hideg délutáni időben, mire sikerült megnyugodnom, és nagy levegőt vennem.
  Kicsit elhúzódtam Monomatól, majd a szemébe néztem mélyen.

  - Akkor, én elbúcsúzom most - szólt nehezen.

 -  Jó - bólintottam.

 -  Remélem majd egyszer találkozuk még, vagy beszélünk.

 - É...Én is - szóltam halkan.

  - Szia Nagu. Minden jót és vigyázz magadra - suttogta.

  - Te is - szorítottam össze az ajkamat.

Monoma ekkor ellépett mellőlem, majd elindult hazafelé. Csak a hátát láttam már, mely egyre jobban távolodott. Ott akkor, teljesen realizálódott bennem, hogy végleg elveszítettem egy legjobb barátomat, mely akkora űrt hagyott bennem, melyet szavakkal nem lehetne elmondani. Ott akkor, az utca sarkon, ahogy néztem Monoma távolodó alakját, összetörött bennem valami, amiről azt hittem, hogy soha nem fog tudni összeforrni. Igen, azt hittem, egészen egy téli napig, amiről akkor, azon a novemberi szerdán, még fogalmam sem volt.