Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

20. Fejezet

A kirándulásnak olyan kimenetele lett, amire senki se számított. De kezdjük a legelejétől.
  Amint a tanárok visszajöttek, helyretették a káoszt. A legtöbben arról beszéltek, hogy Monoma komolyan elköltözik-e, amit én mondtam el a többieknek, persze véletlenül. Nem szándékoztam elárulni őt, azonban mérges voltam és a harag beszélt belőlem. Továbbá Aizawa-sensei visszahozta [Név]-et, és Kirishimat. A fiú nem volt a legjobb passzban és látszott rajta, hogy csak hazaszeretne menni. Ezzel nem volt egyedül. 
  Kendo gyorsan felvázolta a helyzetet Vladnak, majd odajött hozzám és átvett Tetsutetsutól, aki ennek ellenére nem mozdult mellőlünk. Kendo tényleg igaz barát volt, és számíthattam rá. Azonban én nem mentem hozzá, máshol kerestem a menedéket. De ezentúl ez nem így lesz. Miután hazaérünk, elfogom mondani Kendonak, hogy mi is történt. Pontról pontra.

Miután nagyjából helyrejött a helyzet, az osztályok összevegyülve beszélgettek, minden féléről. Komolyan egy újabb veszekedés kellett ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk? A tragikus helyzetek valóban képesek újra jóvá tenni a dolgokat? mert itt most sikerült. 
  Miután összeszedtünk mindenkit, elmentünk a paintball pályáról, és busszal tettük meg az utat a repülőtérig. A repülőn Kendo mellett ültem, és aludtam, szinte végig.
Mikor megérkeztünk Tokióba, Akemi volt az, aki kijött értem. Csak még nem ért ide.

  - Biztos jön érted? - nézett rám barátnőm, ahogy letette mellém a cuccait.

  - Persze, csak késik kicsit - forgolódtam.

  - Nekem bekell mennem az okmányirodába, de kitartás, és holnap majd találkozunk, úgysincs nekünk tanítás. Ha hazaértél, írj - ölelt magához, majd magamra hagyott.

Jómagam a telefonomat bámultam, és reménykedtem abban, hogy a bátyám idefog érni minél előbb. Hazaszeretnék menni és aludni. És egyedül lenni.

  - Hétfőn találkozunk - állt meg mellettem a szürke hajú fiú.

  - Tetsutetsu...

  - Igen?

  - Köszönöm - szóltam halkan - Mindent.

  - Ugyan - szólt kedvesen - Kijön érted?

  - A bátyám.

  - Megvárjam veled? Bár lehet, hogy a múltkori miatt még ideges rám - suttogta.

  - Anyukád itt van?

  - Itt.

  - Akkor menj nyugodtan, nem kell megvárnod. Nem tudom, hogy mikor ér ide - sóhajtottam.

  - De akkor egyedül maradsz - nézett le rám.

  - Egy kis magányra van most szükségem - szóltam rekedt hangon, miközben a parkoló felé néztem.

Monoma épp bepakolta a csomagtartóba a holmiját, és még utoljára visszanézett felénk, majd kicsit elidőzött a tekintete rajtam, végül felvonta a szemöldökét, és beszállt a kocsiba. Hát ennyi volt. Ennyi volt Monoma és az én kapcsolatom. Eltűnt, akárcsak egy hópehely a forró betonon. Olyan, mintha nem is lett volna soha semmi. Olyan egyszerűen véget ért, ahogy kezdődött. Ez pedig faj. Legbelül rettentően fáj.

  - Megfogjátok beszélni? - kérdezte a mellettem álló fiú, miközben tekintetével végigkövette, ahogy Monomaék elhajtanak a parkolóból.

  - Nem - csuklott el a hangom - Úgy érzem, hogy nem.

  - Hogy érzed magad?

  - Borzalmasan - hunytam le erősen a szememet - Annyira, de annyira fáj, hogy megszakad a szívem...