Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

10. Fejezet

Az öltözőbe érve igyekeztem nem elsírni magamat és közben elkezdtem visszaöltözni. Hazamegyek. Nem érdekel, hogy igazolatlant kapok, de én nem fogok itt maradni. Éppen csakhogy felöltöztem, Kendo és Vlad az öltözőbe léptek.

  - Miért öltöztél át? - illetődött meg barátnőm, majd mellém állt és megsimogatta a karomat.

  - Hazamegyek - szóltam rekedt hangon.

  - Elbeszélgetek Monomaval a viselkedése végett. Leigazolom a hiányzásodat. Kendo elmesélte, hogy mi történt óra előtt. Menj haza és pihenj. Rád fér.

  - Köszönöm - szóltam szaggatott levegővétel mellett - És sajnálom, hogy jelenetet csináltam.

  - Nem tehetsz róla - rázta meg az osztályfőnök a fejét - Monomaval kicsit elszállt a ló egy ideje. Egy kis fejmosásban lesz része az óra végén. Elkérem őt a következő óráról. Eljött az idő, hogy végre rendet csináljak az osztályban - sóhajtott - Ha nem érzed jól magad, akkor nem muszáj jönnöd. Menj el orvoshoz.

  - Jó - szóltam halkan, majd megöleltem szorosan Kendot - Sok sikert a nap további részéhez. És sajnálom, hogy itt hagylak - szorítottam magamhoz.

  - Most az a fontos, hogy hazamenj és pihenj. Kicsit sok volt neked ez a pár nap.

  - Az biztos - húzódtam el - Köszönöm, tanár úr - néztem rá hálásan.

Végül nagy levegőt vettem és kiléptem az öltözőből. Sietős léptekkel hagytam el a tornatermet, és még hamarabb az iskolát. Ahogy kiértem a nyílt utcára, fájó érzést éreztem a mellkasomban, és utat engedtem forró könnyeimnek. Nem érdekelt, hogy ki bámul meg, nem érdekelt, hogy ki nézett furának. Fájt, amit Monoma csinált. Nagyon. Pont napokkal ezelőtt beszéltük, hogy nem akarunk a másikkal veszekedni, soha. Most mégis megtörtént. Hiszen az élet kiszámíthatatlan és nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap.
  Mikor hazaértem, csak én voltam otthon, mivel a szüleim dolgoztak és a bátyám az egyetemen volt. Letettem a cuccaimat, majd átöltöztem egy otthoni ruházatba. Megmostam az arcomat, majd benyomva a tévét a nappaliba összegubóztam magam egy takaróba, és úgy néztem egy sorozatot, amit mindig a délelőtti órákban adtak. Őszintén szólva alig bírtam figyelni a műsorra, ugyanis a gondolataim folyamatosan Monomara fókuszáltak. Szerettem volna, hogyha ez az egész meg sem történik, azonban ilyet nem lehetett. Megtörtént. Nem mehettünk vissza a múltba, és hozhattuk helyre a hibáinkat. Sajnos nem. 

Végül elszenderedtem a kanapén. 
  Amikor felébredtem, álmosan néztem az órára, mely a tévé mellett volt. 1 órát mutatott. A szüleim majd három után érnek haza, Akemi viszont lehet már itthon van. Nagyot ásítottam, majd újrakötöttem a hajamat, ugyanis kicsit szétjött, míg aludtam. Időközben kicsit helyrejött az arcom is, hiszen tisztára kómás voltam, amikor felkeltem. Álmosan meredtem a tévére, ami még mindig ment. Percek elteltével megszólalt a csengő, és hangokat is hallottam a folyosóról.

  - Megyek! - hallottam meg a testvérem hangját, ahogy kiabált, majd pillanatok múlva hallottam, ahogy ajtót nyit.

Nem hallottam, hogy ki jött, csak pár pillanat utáni ajtócsukódást. Valószínűleg a postás. Visszaszegeztem a tekintetem a tévére, a következő pillanatban pedig hallottam, ahogy valaki bejön a nappaliba. Az első gondolom Akemi volt, hiszen ki más lehetne? Azonban nem Akemi volt, hanem a szőke hajú fiú, akit én most nem akartam látni.

  - A tesód beengedett - szólt egyből, köszönés helyett.

  - Én pedig most kiraklak - néztem rá egyből, és igyekeztem nem könnyezni.

Monoma közelebb jött, és én távolabb csúsztam a kanapén.

  - Menj el! - szóltam rá.

Ő ahelyett, hogy tette volna, amit kértem, leült a kanapé szélére.

  - Süket vagy? - néztem rá hitetlenül.

  - Sajnálom - szólt hirtelen, nekem pedig hevesen kezdett el verni a szívem.

  - Szerintem sem....

  - Bunkó voltam veled...

  - Enyhe kifejezés - suttogtam magam elé, miközben szaggatottan vettem a levegőt.

Monoma óvatosan közelebb ült, felhúzta a takarót, mely rajtam volt, majd beült mellém, és a lábunkra terítette vissza.

  - Hé - néztem rá megszeppenve.

Ő lenézett rám gyönyörű, kék szemeivel és láttam a szemében egy különös dolgot. Egy olyan dolgot, illetve érzést, amit eddig nem. 

  - Sajnálom őszintén, hogy egy aljadék voltam veled, és úgy beszéltem veled, mint egy kutyával - mondta ki nyíltan.

  - Komolyan nem számítok neked? - kérdeztem könnyes hangon, miközben szemeibe néztem.

  - Persze, hogy számítasz, a francba is - suttogta halkan - Mérges voltam és nem tudtam, hogy mit beszélek. Soha nem akartam neked olyan dolgokat mondani.

  - Megbántottál. Nagyon....

Monoma ekkor aprót nyelt, majd aprót nyelt, majd a takaró alatt megszorította a derekamat, és az ölébe ültetett, oldalasan. Egyik kezét felvezette arcomra, és megcirógatta a bőrömet, míg másikkal megfogta a kezemet. Keze kicsit remegett és hideg is volt.

  - Sajnálom. Komolyan sajnálom. Nem gondoltam komolyan. Te is tudod, hogy soha nem kérnék bocsánatot, de most rólad van szó. Mattad még erre is képes vagyok.

  - Monoma - suttogtam halkan, miközben visszanyeltem könnyeimet.

  - Nincs baj, jó? Helyrehozom a baklövésemet. Ugye megengeded? - kérdezte halkan.

Képtelen voltam megszólalni. Mindössze elengedtem apró könnyimet a szememből, és közben összekulcsoltam a kezemet az övével. Monoma az arcomra adott egy puszit, majd még egyet, egyet az orromra, egyet a homlokomra, és adott egyet a szám szélére.
  Összeszorítottam ajkaimat, majd arcomat a nyakába fúrtam. Megéreztem meleg bőre kellemes érzését, és kellemes illatát. Azt az illatot, amit nagyon szerettem. 

  - Jobb kicsit? - kérdezte halkan, és immáron szabad kezével a hátamat simogatta.

Válaszként csak megvontam a vállamat, ő pedig a fejemre adott egy puszit és az enyémnek döntötte a saját fejét.

  - Tudod...Nagyon fontos vagy nekem - kezdett bele, nekem pedig hevesen kezdett el verni a szívem - Nem szeretnélek eltolni magam mellől. Ígérem, mostantól nem leszek veled ekkora szemét. Vigyázni szeretnék rád. Jó? Bármi van, fordulj hozzám, én segítek. És ha akarod, akkor még annak a mamlasznak is segítünk. Jó?

  - Jó - szóltam nehezen, majd jobban hozzábújtam.

Monoma ekkor elengedte a kezemet, magához szorított, majd eldőlt velem a kanapén. Jómagam a testén feküdtem, miközben a takaró rajtunk volt. Arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig egyik kezével magához ölelt a takarón belül, másik kezével a fejemet simogatta. Közben párszor puszit adott a hajamba, és megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe.
  Monoma velem volt egyedül ilyen, ez pedig valamiért boldogsággal töltött el, hogy én voltam az egyedüli személy, akivel ehhez hasonlóan bánt. Én pedig egy cseppnyi haragot se éreztem iránta már.

Viszont rosszul éreztem magam minimálisan. Ismertem nagyjából [Név] és Tetsutetsuék történetét, ahogy mások is. És tudom, hogy [Név] elmondta Tetsutetsunak, hogy megbocsájt Kirishimanak, hiába tette ezt vele. Neki viszont nem bocsájtott meg. Holott Kirishima nagyon fájdalmat okozott neki. Én pedig ugyanezt tettem most. Monoma nagyobb fájdalmat okozott, neki megbocsájtottam. Tetsutetsunak pedig nem. És abban a pillanatban rájöttem, hogy Tetsutetsu mennyire is egyedül van, és hogy mindig ő jár pórul. Mindig ő a második, mindig ő a hibás. Ez pedig tönkretette őt.
  Depressziós lett, és ezt nem magának köszönheti. Akkor, akkora sajnálatot és fájdalmat éreztem iránta, amiért mindenen egyedül kellett keresztülmenni, hogy legszívesebben bőgtem volna. Belegondolni, hogy mennyire egyedül van, borzalmasan rossz értés volt. Nem voltak már barátai, nem volt kivel beszélnie, és a magány felemészttette őt. Hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor senkinek se vagy fontos. Ő ezt pedig nem egyszer átélte. 

Éppen ezért eldöntöttem, hogy hiába tette ezt velem, segítek neki. Hiszen senki se érdemli azt, hogy a bánat az élete része legyen, örökkön örökké. És akkor még nem is sejtettem, hogy meddig is tart majd ez a bánat.