Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

7. Fejezet

Szinte éreztem, hogy mennyire keserű íz van a számban amiatt, amit Tetsutestu tett. És ez nem a vér íze volt. Sose hittem volna, hogy ilyet fog tenni, most mégis megtette.

  - Feltudsz állni? - kérdezte Monoma, mire aprót bólintottam.

Ő a biztonságkedvéért segített nekem felállni, majd arcomra nézett.
  Akemit nehezen szedték le a barátai Tetsutetsuról, ő pedig idegesen jött felém, majd amint elém ért aggódó lett a tekintete.

  - Baszki - szólt halkan.

  - Csak...menjünk haza - suttogtam.

  - Ne haragudj, de nekem kikell szellőztetem a fejemet - szólt mérgesen.

  - Jó - bólintottam aprót.

  - Monoma, elmész vele haza? - nézett a szőke hajúra, mire ő bólintott.

Akemi egy puszit adott a fejemre, majd ellépett tőlünk.

  - Gyere - fogta meg a kezemet, a másikkal pedig a karomat Monoma, majd kifelé kezdett el vinni az épületből.

Őszintén szólva eszem ágában se volt hátra nézni, mert nem tudott már érdekelni. Tetsutestu túl messzire ment ezúttal.
  Miután kiértünk, lassan, de biztosan mentünk hazafelé, miközben egy szót se szóltunk a másikhoz. Amikor hozzánk értünk, volt akkora szerencsénk, hogy úgy mentünk a szobámba, hogy apa vagy anya észrevett volna. Bent leültem az ágyamra, és a pulcsit néztem, amit sikeresen itt hagytam, amikor elindultunk. Átkell vennem a felsőmet, és kiáztatni, különben benne marad a vér.
  Szó nélkül álltam fel, majd a szekrényemhez mentem, és kivettem egy fekete pólót belőle.

  - Elfordulsz? - kérdeztem halkan.

Ő szó nélkül megtette, én pedig gyorsan átkaptam a pólómat.

  - Add ide - tartotta felém a kezét Monoma, én pedig odaadtam a pólómat.

Ő ekkor kiment a szobámból, és egyedül maradtam. Ismét leültem az ágyamra, és elfeküdtem rajta. Nem hiányzott nekem ez most. És tényleg hittem, hogy segíteni tudok Tetsutetsunak. De ezek után ne várjon tőlem semmit. Ez most már sok volt tőle.
  Egy negyed óra múlva Monoma visszajött hozzám.

  - Rátettem a radiátorra - csukta be az ajtót, majd az ágyamhoz sétált és leült rá.

  - Köszönöm - motyogtam magam elé.

Monoma megsimogatta a hátamat, majd ezt követően ledőlt mellém, szemtől szembe.

  - Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben szemeimbe nézett.

  - Voltam jobban is - válaszoltam kedvtelenül.

Monoma engem kémlelt kék szemeivel, majd előre nyúlt szabad kezével és megcirógatta az arcomat.

  - Mondd - szóltam hirtelen, mire ő tovább figyelt - Ugye mi nem fogunk soha ekképp összeveszni? Soha, ugye? - kérdeztem érzékeny hangon.

Monoma meglepődött a kérésemen, és szinte hallottam ahogy kattog az agya. Szerintem érezte, hogy most nem szeretnék hülyeséget hallani, és nem tréfa dolog a helyzet.

  - Eddig is elviseltél a szörnyű személyiségem ellenére, és nem vesztünk miatta össze. Szóval nem hiszem, hogy lesz ilyen.

  - És ha más dolog miatt? Bármi közbe jöhet. Bármi...

  - Hé...

  - Nem akarok veled összeveszni. Se Kendoval. Se senkivel - suttogtam - Nem akarok úgy járni, ahogy ők - nyeltem aprót.

Látszik mind a három személyen, hogy mennyi mindenen mentek keresztül, és hogy mennyit szenvedtek miatta. Ki nem mondott szavakért, és meggondolatlan cselekvésekért. Én pedig nem szeretném elvéteni ezt a hibát. Nem szeretnék ekkora terhet és fájdalmat magamra venni.

  - Ha rajtam múlik, akkor nem lesz ilyen - sóhajtott - Ne járjon az agyad ilyenen - simogatta meg arcomat.

  - Veled szeretnék lenni - mondtam ki nehezen, hiszen féltem, hogy rosszul reagálja le - Nagyon sokáig - szóltam szinte már könnyes hangon.

Soha nem veszítettem el senkit az életemből, de nem is szeretnék. Amit tapasztaltam a környezetemből, rettentően fájdalmas és rossz dolog lehet. Én pedig ezt nem akarom.

  - Ne beszélj már hülyeségeket - szólt halkabban, majd közelebb húzódott, adott egy puszit a homlokomra, majd magához ölelt - Ne beszéljünk ilyenekről.

Mint minden embernek, Monomanak is van egy olyan oldala, amit csak kevés ember láthat. És én ezek között az emberek között voltam.
  Belefúrtam az arcomat Monoma mellkasába, majd a kezemet átvezette a karja alatt és magamhoz szorítottam őt.

  - Tudod - suttogta mag elé, miközben arcát a hajamba fúrta - Én is így vagyok veled - mosolygott bele a mondanivalójába.

Halkan elnevettem magamat, majd magamba szippantottam illatát.

  - Holnap pihenj és majd hétfőn találkozunk a suliban - cirógatta meg a hátamat.

  - Jó - biccentette aprót.

  - És pihenj sokat.

  - Jó.

  - És ne gondolj rá.

  - Monoma, tényleg te vagy az? - emeltem rá a tekintetem, miközben teste a testeben voltunk.

Ő lepillantott rám, megvillantotta szokásos mosolyát, és közben megcirógatta a bőrömet.

  - Sajnos igen. Mindjárt hányok magamtól.

  - Azért ne - nevettem kedvesen.

  - Látod mit csinálsz belőlem? Egy nyálgépet - mosolygott.

  - Azért azt nem - szóltam zavartan.

  - De miattad megéri - szólt hirtelen, mire ezerrel kezdett el dobogni a szívem, ő pedig élvezte, hogy zavara tudott hozni.

Ezt követően közelebb hajolt, majd ajkait az enyémre nyomta nagyon óvatosan, és egy hosszabb puszit hagyott rajtuk. Az arcomra felszökött a vér, és a szívem őrületes tempóba kezdett. Ő ezzel nem foglalkozva ölelt magához, én pedig ahelyett, hogy nyugodtan pihentem volna, azzal terheltem magamat, hogy menthetetlenül szerelmes lettem Monomaba.