Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

5. Fejezet

Szombat délelőtt Monoma átjött hozzám a történelem cuccának a társaságában. Mivel anyáék itthon voltak, ezért a szobámba mentünk, hogy zavartalanul tudjunk tanulni. Monoma furcsamód engedékeny volt, és a szobámban szinte rögtönk elkezdtünk tanulni. Ha nem értettünk valamit, akkor megkértük a másikat, hogy magyarázza el, vagy megnéztük az interneten. Nem hittem volna, hogy Monomaval lehet rendesen tanulni anélkül hogy nem hergeli fel az agyamat. Ám láss csodát, mégis ez történt, ugyanis ő nem pimaszkodott, hanem normálisan viselkedett, és rendesen tanult. 
  Ha esetleg megszomjaztunk, vagy éhesek lettünk, akkor tartottunk egy negyed órás szünetet és folytattuk a tanulást. Szerencsére még dél előtt végeztünk a tanulással, hiszen nem mentek el felesleges percek azzal, hogy Monomara szóljak. Amint megvoltunk, összepakoltuk a cuccainkat, és jómagam fáradtan dőltem az ágyamra, míg a szőke hajú fiú szinte elfojt a székemben, mely az asztal előtt volt.

  - Valaki lőjön le - szólt fáradtan - Ez elvette az élettől való kedvemet.

  - Azért nem volt annyira rossz - nevettem el magamat.

  - Mondja ezt az, aki egy élettelen stréber, és mindig jó jegyeket szerez.

  - Hé! - ültem fel lendületből, és haragosan néztem rá - Ne mondj rám ilyet.

  - Miért, nem igaz? - nézett rám, miközben feje lefelé lógott a guruló szék támlájáról, így ő fejjel lefelé látott engem. Szőke tincsei lefelé lógtak.

  - Nem! - védtem be magamat.

  - Országos versenyen voltál japánból és nyelvtanból. És benne voltál a legjobb háromban. Tudod te mennyien versenyeztek, stréberke?

  - Csak féltékeny vagy - szóltam morcosan.

  - Hogyne. Féltékeny - húzott gúnyos mosolyt az ajkaira, majd lehunyta kék szemeit - Mégis ki lenne pont rád féltékeny?

  - Jó, befejeznéd? Most tört fel belőled az elmúlt órák elnyomott flegmasága?

  - Ki tudja - sóhajtott.

  - Meddig maradsz? - fordultam hasra az ágyamon, miközben a fejemet lefelé lógattam róla.

  - Meddig maradjak? - kérdezte visszafojtott hangon.

  - Sokáig - motyogtam magam elé.

Monoma nem válaszolt, mindössze annyit halottam, hogy leszáll a forgószékről, majd éreztem, hogy az ágyra nehezedik. A következő pillanatban pedig ráfeküdt a testemre, állát pedig a fejemre helyezte, és ott tartotta.

  - Hé, nehéz vagy - szóltam rá nevetve.

  - Dehogy vagyok - ellenkezett.

  - De - érveltem ellene.

  - Ne hazudj - húzta el a fejét az enyémtől, majd egy nagyon apró puszit adott a tarkómra. 

Ezt követően úgy helyezkedett, hogy az arcát beletudja fúrni a nyakamba, és amint ezt véghez vitte, úgy maradt. Én pedig csak feküdtem alatta, és hagytam, hogy összenyomjon.

  - Jó most így neked? - kérdeztem tőle.

  - Persze. A legjobb - motyogta egy ásítás közepette, majd belefújt a nyakamba, mire összerezzentem - Nocsak, nocsak - szólt játékosan.

  - Meg ne próbáld! - szóltam rá, egy mosoly mellett.

Monoma azonban nem olyan ember volt, aki hallgatott volna rám, így ismét a nyakamba fújt, és ezzel egy időben az oldalamra vezette kezeit, és elkezdett csiklandozni. Szinte felvisítottam, és rögtön nevetni kezdtem. Éreztem a nyakamnál, hogy a fiú elmosolyodik, és jót szórakozik rajtam. Erőt vettem magamon, és oldalra löktem a fiút, és amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. Monoma fekve nézett fel rám, én pedig a levegőt kapkodtam elég hevesen.