Sorrow |Tetsutetsu Fanfiction - Befejezett|

3. Fejezet

Ahogy álltam a péntek délutáni napon, ahogy a szeptemberi nap fényei beszűrődtek az ablakon, és ahogy láttam, hogy egy ember éppen a szemem láttára törik darabokra, nyugtalanságot hagyott a lelkemben. Aprót nyeltem, miközben nagyon óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és remegő gyomorral mentem szépen, lassan az osztálytársam elé. Addig meg sem álltam, míg oda nem értem, és amint ez bekövetkezett, lendületből a térdeimre rogytam, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg megütöm magam. Mert jelenleg ez nem érdekelt. Az a fájdalom semmi volt ahhoz, amit Tetsutetsu érzett jelenleg.
  Tudtam, hogy tisztában van azzal a ténnyel, hogy itt vagyok előtte. Azonban annyira zokogott, hogy képtelen volt ezzel foglalkozni. Az ajkamba haraptam erősen, miközben a hideg végig rázta a testemet. A szívem elkezdett kettéhasadni a rémisztő látvány miatt. Sose szerettem volna megtapasztalni, hogy egy hozzám közelálló, a szemem láttára törik darabokká, azonban ez most megtörtént. És nem volt kellemes érzés. Nagyon nem. 

  - Tetsutetsu - szólítottam meg halkan és óvatosan a fiút, mintha csak összetörhetne a szavaim miatt.

A fiú nem válaszolt, amikor realizálta, hogy kihez is tartozik a hangom, csak jobban hüppögni kezdett, miközben erősebben markotla szürke tincseit, és láttam, hogy testén remegés megy végig. Esetleg félne, hoyg elítélem a sírás miatt? Vagy amiatt remeg, mert annyira kikészült?
  Egyszerűen nem tudtam, hogy mitévő legyek, de egy valamiben biztos voltam: nem fogom őt itt hagyni. Ha elmondja, ha nem, én nem mozdulok innen, ameddig jobban nem lesz.
Óvatosan közelebb húzódtam, majd kezeimet az övére helyeztem, és ezzel elszerettem volna érni, hogy enyhítsen a szorításon, és ne marcangolja a hajt. Ám amint a kezéhez értem, ő elhúzódott tőlem.

  - Hagyj békén - köhögött fel, megtört hangon, nekem pedig keserű íz keletkezett a számban.

  - Segíteni szeretnék. Nem tudsz ezzel egyedül megbirkózni, Tetsutetsu... - szóltam aggódva - Kérlek...Had segítsek neked, mert nem szeretnélek így látni. Nem érem, hogy bízz meg bennem. Azt se, hogy elfogadj mindent, amit feléd nyújtok. Én csak azt kérem, hogy hagyd, hogy segítsek, mert tényleg segíteni akarok neked. Mindenféle hátsó szándék nélkül.

  - Hogy te is átverj, és kihasználj, igaz? - szólt fájdalmasan.

  - Nem - ültem le elé rendesen - Mert barátok vagyunk - mondtam ki halkan a szavakat - Rossz látni, hogy magadba vagy zuhanva, és napról napra rosszabb az állapotod. Nem kell ezt egyedül végig csinálnod. Nem vagy egyedül, Tetsutetsu.

  - Már, hogy ne lennék egyedül, a francba is - vette el hirtelen kezeit a hajából, majd meggyötört, könnyes arccal, és fájó tekintettel nézett rám - Mindig is egyedül voltam, soha senkit se érdekelt, hogy velem mi van, hogy én hogyan érzek. Senkit! Mindig félredobtak, mindig csak a sokadik voltam a listán. Mindig csak pótlék voltam - mosolyodott el a legfájdalmasabb módon, melytől a szívem beleremegett a fájdalomtól.

  - Ez nem igaz.

  - De igaz - szólt megtörten - Nektek mindig is ott volt a társaságotok, amibe én nem tartoztam bele. Igen, sokszor lógtunk együtt, ahogy a többiekkel is az osztályból. De nekem sose volt olyan összetartó baráti társaságom, mint nektek vagy Kirishimaéknak. Ha volt is, én nem tartoztam bele, és ne tartozok a mai napig - remegett meg a hangja.

  - De beletartoztál...

  - Nem. Ne akard nekem bemesélni. Az ember megérzi, ha nem tartozik valahova. És leginkább akkor jövünk rá erre, hogyha társaságban vagyunk. Hiszen ott a legrosszabb egyedül érezni magadat. És én sokszor éreztem úgy.

  - Sajnálom, nem tudtuk, hogy így érzem - szóltam halkan.

  - Mert nem vettétek észre. Mindig a másikkal voltatok elfoglalva, mindig észrevettétek, ha a másiknak szar volt a kedve, de ha velem volt valami, akkor sose érdeklődtetek. Mert nem számítottam.

  - De számíto...

  - Nem, nem számítottam! Ha számítottam volna, most nem ülnék itt megalázkodva! - emeltem meg rám a hangját.

  - Sajnálom, tényleg. Azt is, hogy nem vettük észre. De te is tudod nagyon jól, hogy segíteni akartunk neked, a történtek miatt.

  - Igen. Egyszer az életben észrevettétek, hogy valami bajom van. Ezt is csak azért, mert más szólt róla - szólt fájdalmas mosoly mellett - Hagyj ékén, Nagu. Nincs szükségem arra, hogy itt legyél.

Ez a megszólása betette nálam a kiskaput. Nem érdekelt, hogy mit fog tenni, hogy mit fog gondolni, erőszakosan furakodtam hozzá közelebb, majd amilyen szorosan csak tudtam, megöleltem őt. Ő persze azonnal elakart tolni magától, azonban én nem hagytam.

  - Én nem ő vagyok! Én nem [Név] vagyok! - szóltam rá, és szorosabban fogtam őt - Én nem ugyanaz a lány vagyok, aki összetörte a szívedet! Én az a lány vagyok, aki mindenféle hátsó szándék nélkül szeretne neked segíteni, hogy ismét jól lehess! Nem kell érte semmi, még azt se kell mondanod, hogy köszönöm! Csak lágy újra az a Tetsutetsu, akit annyira szeretünk! - a fiú itt megremegett - Hiányzol nekünk, Tetsutetsu! Segíteni akarunk, akarok, hogy minden újra rendben legyen! Segíteni, hogy elfeledd [Név]-et, hogy túllépj rajta, és újra napsütés érjen, a sötét felhők helyett! Itt vagyok, itt leszek! Nem hagylak magadra! Tudom, hogy nagy a baj, és még nagyobb lesz, ha magadra hagylak. Ez most épp elég bizonyíték volt, hogy igenis melletted legyek, és tudd, nem vagy egyedül! - szóltam rekedt hangon - Küzdjük le ezt a buta depressziót együtt! Nem kell egyedül megbirkóznod veled! Ha szeretnéd, akkor keresünk egy pszichológust, vagy bármit. Bármit, csak légy újra a régi - halkultam el - Kérlek szépen - suttogtam meggyötört hangon - Had segítsek, hogy újra a napos oldalon lehess. Nem foglak átverni. Nem foglak kihasználni. Nem leszel a "valahányadik" a listán. Elől leszel, mert elől kell lenned. Mindig is ott kellett volna lenned

  - Nagu - suttogta meggyötört hangon, majd újra kitört belőle a zokogás.

Ezúttal nem tolt el, hanem magához szorított erőtlenül, miközben a fájdalmas hangok elhagyták az ajkait. Tetsutetsunak ezzel a fájdalmas dologgal kellett nap, mint nap megküzdenie, és bent kellett tartania a rosszat. Úgy bőgött, akárcsak egy kisfiú, akit elhagytak a szülei. Én pedig ott voltam, és eldöntöttem, hogy mostantól mindig itt leszek neki, és nem hagyom őt magára.

Kettőnk története pedig ezen a napon, abban a percben, és azon a ponton vette kezdetét.