𝗢𝘂𝗿 𝗹𝗶𝘁𝘁𝗹𝗲 𝗹𝗶𝗲𝘀 | HU ✔️

ᴛʜɪʀᴛʏ - ᴛʜʀᴇᴇ

Harmincharmadik fejezet

𝐈'𝐦 𝐢𝐧 𝐛𝐢𝐠 𝐭𝐫𝐨𝐮𝐛𝐥𝐞

Már teljesen elkészültem és indulni terveztem , amikor Gabriel hívott telefonon. Meglepő volt, nem értettem mit akarhat korán reggel, de rögtön arra gondoltam, hogy valami fontosról lehet szó.

Szia.

Vanity, szükségem lenne rád.

A hangja megtört volt, valami rossz történhetett.

Mi a baj??

Apa...Nem tudták megmenteni, az éjszaka meghalt.

A szavai lesokkoltak. Hirtelen összeszorult a gyomrom és ugyanaz a szörnyű érzés töltött el, ami akkor is. Egy halál híre nagyon megrázza az embert, főleg akkor, ha már közelebbről is megtapasztalta a vele járó fájdalmat. Nem kérdés, Gabrielnek hatalmas szüksége volt rám. Nem szerettem volna hiányozni az iskolából, de ez a helyzet az, ami minden kockázattal együtt halaszthatatlan.

A tervek változtak és az iskola helyett, Gabrielhez érkeztem. Egy hatalmas öleléssel köszöntött, nagyon rossz állapotban volt, szörnyű volt így látni. Minden lehetőséget meg akartam ragadni, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmát. Finomságokat csináltam neki, amit nagyon értékelt, párszor el is mosolyodott.

- Anyukád hogy viseli? - ültem le az asztalhoz, a saját készítésű cappuccinomat tartva a kezeim közt. Gabriel velem szemben ült, de folyamatosan kerülte a szemkontaktust, főként a poharát nézegette.

- Egy szakértő kezeli a kórházban. Teljesen összetört, nem beszél csak sír megállás nélkül. Egyedül vagyok, amíg a nővérem haza nem ér, ami ahogy tudod eltart egy ideig. - mondta végre a szemembe nézve. Könnyezett, valószínűleg ezt próbálta eltakarni előlem.

- Nem kell elrejtsd az érzéseid, tudom, hogy min mész most keresztül - töröltem le a kicsurduló könnycseppet az arcáról - Nem gyengeség, ha sírsz. - mosolyogtam rá biztatóan.

- Most már megértelek Vanity. Minden percét a szenvedésednek. Roppant erős személy vagy! - húzott magához az asztalon keresztül.

Nagyon jól estek a szavai, de sosem akarnám, hogy valakinek át kelljen élnie ezt az egészet, ahhoz, hogy megértsen. Sok dolgot jobb nem érteni, elkerülni addig ameddig csak az idő engedi. Gabriel nővére nagyon messze lakik, biztos voltam benne, hogy a héten már nem ér haza. Az anyukájának egyértelműen egy jó ideig szakértői kezelésre lesz szüksége, ezáltal teljesen magára maradna.

- Itt szeretnék maradni, persze, ha te is jónak látod. - vetettem fel az ötletet.

- Nem szeretnék felfordulást okozni neked. - húzta a száját.

- Fontos vagy számomra és kötelességemnek érzem, hogy ebben a helyzetben százszázalékosan melletted legyek. - fogtam meg a kezét ragaszkodóan.

- Akkor elrendezem a szobád. - egyezett bele bólogatva, majd a szobába ment.

Amíg Gabriel el volt, felhívtam anyát és tájékoztattam róla, hogy ki maradok a hétvégére. Nem az igazsággal álltam elő, inkább azt mondtam hogy Alexnél leszek. Úgy láttam jónak, ha ezt inkább személyesen tudatom vele, tartottam tőle, hogy hatással lenne rá a hír.

Nehezen telt el a nap, de próbáltam minél figyelmesebb lenni Gabriellel, volt, hogy egyedül szeretett volna lenni és elvonult a szobájába. Ő is tekintettel volt rám, törekedett nem elvenni a kedvem, néha sikerült jókat nevetnünk. Annyira kizártam mindent és csak Gabriellel foglalkoztam, hogy észre se vettem Ryder hívásait. Fáradtan feküdtem be az ágyba, ekkor figyeltem fel a telefonomra. Legalább háromszor hívott és egy csomó üzenettel bombázott. Sejtettem,
hogy nem ok nélkül ennyire türelmetlen, szóval felkészültem a legrosszabbra.

Ryder

6:24 a.m.

Winston nekem rontott. Mit mondtál neki?

Elmondtad neki?

Vanity ezt megkellett volna beszéljük! Nem csak rólad van szó, Winston az öcsém!

1:10 p.m.

Itt vagyok az iskolád előtt, hol vagy?

Történt valami?

4:01 p.m.

Miért nem mondtad, hogy az a srác a volt pasid?
Winston azt mondta,hogy egyikőtök sem volt iskolában, ki van akadva.
És én is...

A sorokat olvasva egészen meglepődtem. Furcsán törődő volt, azt gondoltam, hogy számára a beszélgetés amit megejtettünk még nem jelentett semmi komolyat. Nem volt erőm magyarázkodni, ezért csak félre dobtam a telefonom és aludni próbáltam. Az agyam nagyon járt, de leginkább Gabrielen. Sosem láttam még ennyire elveszettnek és tehetetlennek, ha lenne rá lehetőségem minden fájdalmát elvenném, hisz én már átéltem, amit most neki kell.

Reggel nehezen keltem, az ágy viszont annyira kényelmes volt, hogy eszem ágában sem volt kimászni belőle. Gabriel azonban már az ajtóban állva várta, hogy felébredjek.

- Mióta állsz ott? - kérdeztem a kómás hangomon, közben kinyújtozkodtam.

- Egy ideje. - nevetett jó ízűen. Melengető érzés volt jó kedvűnek látni már a nap kezdetén.

- Hogy érzed magad? - ültem fel. Megütögettem magam mellett egy helyet, jelezve hogy üljön le.

- Apával álmodtam - ült le velem szembe. A szemei csillogtak, valószínűleg kedves álma lehetett - Beszélt hozzám, arra kért hogy maradjak erős és tegyem büszkévé. - fogta meg a kezem.

Annyira boldog volt, képtelen lettem volna ridegen eltolni magamtól. Én hagytam hogy fogja a kezem, ő azonban mégis elengedte. Továbbra is mosolygott, nekem pedig támadt egy szuper ötletem.

- Ma elmehetnénk valahova.

- Jó ötlet. Mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian.

- Mihez lenne kedved?

- Tudok egy helyet, kicsivel a város után, ha gondolod szívesen megmutatnám neked. - vetette fel az ötletét.

- Persze, menjünk. - bólogattam lelkesen.

Nem rég még csak hallani sem akartam Gabrielről, és véletlenül sem szándékoztam vele időt tölteni. Most viszont lelkesen ültem be az autójába és alig vártam, hogy megérkezzünk a helyre. Egyenlőre nem indított el bennem érzelmeket, csak jól éreztem magam a társaságában. Remélem, hogy ez a hétvége végéig is így marad majd, vagy különben hatalmas bajban vagyok...