𝗢𝘂𝗿 𝗹𝗶𝘁𝘁𝗹𝗲 𝗹𝗶𝗲𝘀 | HU ✔️

ᴛᴡᴇɴᴛʏ - ɴɪɴᴇ

Huszonkilencedik fejezet

𝐍𝐨𝐭 𝐡𝐢𝐬 𝐠𝐢𝐫𝐥𝐟𝐫𝐢𝐞𝐧𝐝

Próbáltam elkerülni hogy az adott szituáció még kínosabb legyen, ezért további csevely nélkül elhagytam a szobát. Amúgy se volt nagy segítség, semmivel sem jutottam előrébb abban, hogy hol találom Winstont, és ez így is maradt a buli végéig. Egyszerűen felszívódott. Csalódott voltam, mivel egyáltalán nem erre számítottam. Mind Kimnél töltöttük az éjszaka hátra lévő részét, legkésőbb csak délután keltünk ki az ágyból. Winston még ekkor sem adott jelet magáról, ami már nagyon aggasztóvá vált. Amikor haza értem anya és Nicholas a nappaliban beszélgettek, nagy mosollyal az arcukon köszöntöttek. Nem bírtam elfolytani az aggodalmam, amint anya a konyhába ment megkérdeztem Nicót a fiúról.

- Nem tudod mi van Winstonnal? - susmogtam.

- Ugyanezt akartam kérdezni. - válaszolt. Ismét nem tudtam meg semmi újat.

- Utoljára a bulin láttam, amikor Ryder elhívta mellőlem. - mondtam, az arca pedig lepettséget tükrözött.

- Tehát Ryderrel lehet?

- Nem. Vele még a bulin beszéltem, Winston nélkül.

- Minek beszéltél vele? - háborodott fel.

- Szerinted? Winstont kerestem. - ráztam a fejem a kiakadásán.

- Majd szólok, ha tudok valamit. - indult el az ajtó irányába.

- Hova mész? - kíváncsiskodtam.

- Kim. - nézett vissza, mosolyogva.

Rá kacsintottam, ő válaszolul a szemét forgatta aztán kisétált.
Elszomorított hogy ő sem tudott semmit a fiúról, és fogalmam se volt hogy ki tudhatott. Egyedül Ryderre gondoltam, viszont eszem ágában sem volt újból felkeresni. Végül az egész napom tudatlansággal, és aggodalommal telt. Pár órára sikerült elterelnem a gondolataim, mialatt anyának segítettem ebben, abban. Ő is észre vette rajtam, hogy valami nincs rendben, de ameddig nem tudtam semmi biztosat, inkább megtartottam magamnak mindent.

Reggel izgatottan keltem, azonnal a telefonom vettem kézbe, de Winstonról még mindig semmi hír. Alig vártam hogy az iskolába érjek, márcsak abban bíztam hogy jönni fog. Csengetésig a kapuban vártam, de a fiú nem érkezett. Ekkor már tényleg hihetetlenül tanácstalan voltam, és bármennyire nem szerettem volna, muszáj volt Ryderhez forduljak. Még az utolsó órám alatt írtam neki egy üzenetet hogy mindenképp találkoznunk kell és várjon meg az iskola mellett. Nem érkezett válasz, de azért bíztam benne hogy ott lesz. Nagy reményekkel léptem ki az iskola kapuján és egy cseppet meglepett, hogy Ryder pár méterre állt a motorjának támaszkodva. Nem vettem volna rá mérget, hogy eljön.

- Szállj fel. - utasított rögtön ahogy odaértem hozzá.

- Minek? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem akarok itt beszélni. - válaszolt, majd egy nagy lendülettel fel is ült a motorra, én pedig követtem a példáját.

Egy kisebb parkban álltunk meg, számomra teljesen ismeretlen volt a környezet.

- Hallgatlak. - ült le egy padra, a karjait pedig szét tárta annak támláján.