A mi titkunk!

4.fejezet

Pontosan mit is akarok tőle? Talán csak az édes hangját akarom, hogy újra csengjen a fülemben. Vagy érezni azt a melegséget, amit a teste áraszt ki, akár a telefon másik végén van. Valamit mondanom kellet:
-Helló!-Ennyit tudtam kibökni.-Te...Te vagy Louis Tomlinson?
-Aha...-Nem értette a helyzetet.-De te ki vagy? És hogy...-Mintha leesett volna neki, hogy ki vagyok. Úgy hallgatott el, mint akit hirtelen meglőttek.
-Én... Hát én... Ma ott voltam a londoni koncerteden és adtál egy aláírást, de ezt a számot is oda írtad. Nem akarlak zavarni, csak az egyik barátom vett rá hogy felhívjalak. Tényleg saj...
-Te vagy az a zöldszemű helyes srác ugye? Igen, emlékszem. Nem kell sajnálkozni, én adtam meg a számom, szóval...-Nem tudott mit mondani. Éreztem, ahogy elpirul. De nem értettem, hogy én miért teszem ugyanezt.
-Ohh, oké...-Tényleg nem volt ötletem, hogy mit mondjak.-Akkor én megy...
-Várj!-Úgy szólt rám, mintha az életén múlt volna.-Nem szoktam ilyeneket kérdezni, szóval légyszi ne vedd tolakodásnak. Esetleg lenne kedved velem holnap találkozni?
A szívem olyan gyorsan vert, mintha mindjárt kiugrana a helyéről.
-Persze!-Talán túl gyorsan vágtam rá, de mindegy. Végül is ő tette fel a kérdést.-Amúgy Harry vagyok!
-Én Louis! Bár ezt biztost tudtad.-Mindketten elvétettünk egy apró nevetést.-Akkor holnap dél körül, mondjuk a Frei Cafe-ban?
-Igen, hogyne!
Letettük a telefont. Nem hiszem el! Az előbb még rá se hederítettem Louisra, és most... Randira hív. Ez randi? Vagy csak szimpatikus voltam és kellett egy barát neki? Nem tudom. Egyeltalán hogy tetszhet? Mégis meleg lennék? Niall felvilágosítása gyötörte az agyamat.
Mánsap reggel írtam egy üzit Zaynnek, hogy ma nem tudok bemenni. Azt nem mondtam el, hogy miért, mert még én se voltam biztos a dologban, de azt írta rendben. Gondolom megint azt hitte, hogy nincs kedvem dolgozni menni. Nem vagyok rá túl büszke, de volt már rá példa. Most a reggeli utam teljesen más felé irányult. A fürdőszobába. Vettem egy zuhanyt és felöltöztem. Csak egy szürke melegítő és egy fekete póló volt rajtam. Tudom, egyszerű, de minek öltözzek ki, hogyha egyszer úgy is otthon vagyok.
Miután felöltöztem a konyha felé vettem az irányt. Most kivételesen palacsintát sütöttem. Reggel nyolc óra volt, de mégis volt energiám sütni. Ez meglepő volt.
Hamar megsült a palacsinta. Nem is haboztam tovább, azonnal megettem. Tegnap délután óta nem ettem semmit. Nem hazudnék, ha azt mondom éhes voltam. Reggeli után elütöttem az időt Tv nézéssel, olvasással vagy csak nyomkodtam a telefonom.
Háromnegyed tizenkettő. Ideje készülődnöm. Felvettem egy fekete farmert és egy fehér inget, amit kicsit kigomboltam. Szerintem szexi volt. Legalábbis reméltem. Nem volt rossz idő, így elég volt, ha csak magammal viszem a kabátom és majd felveszem, ha fázom.
-Így biztos jó lesz?-Tettem fel a kérdést a tükörképemnek.-Remélem.
Bepattantam a kocsiba és már el is indultam a Frei felé. Szerencsére nem volt messze, autóval tíz perc. Miért nem mentem gyalog? Mindegy, jó így.
Beléptem a kávézóba és ahogy megláttam Louist görcsbe rándult a gyomrom és a szívem megint hevesen kezdett kalapálni. Annyira jól nézett ki. Csak ült ott és a telefonját bámulta. Nem csinált semmit, mégis el tudtam volna nézni órákig. Látszott rajta, hogy ideges, ide-oda forgatta a fejét, míg egyszer csak meg nem pillantott engem azokkal a tenger kék szemekkel. Megállt bennem az ütő. Már nincs visszaút.
-Szia!-Intett felém.
-Szia!-foglaltam helyet a szemben lévő széken.
-Kérsz valamit? Meghívlak!-Olyan lazának tűnt.
-Ömm, igen. Egy Latte-t.-Ezennel el is indult a pult felé.
Visszatért az asztalunkhoz. Mielőtt megszólalt volna megnyitotta a telefonját. Látszott rajta, hogy ideges. Nem szerettem volna megkérdezni, de kíváncsi voltam. Nem, nem! Nem tehetem meg! Most találkoztunk előszőr és udvariatlan lenne! Nem!
-Feltehetek egy kérdést?-Kérdezte tőlem.-Csak, ha nem zavar.
-Aha, persze.-Kortyoltam bele a kávémba.
-Miért hívtál?
-Miért adtad meg a számod?
-Ez nem ér!-Mosolyodott el.-Én kérdeztem előszőr!
-Oké, az egyik barátom vett rá.-Csalódottan nézett rám.
-Én azt hittem...-A cipőjét bámulta.
-Hogy meleg vagyok?-Fejeztem be a mondatot.-Őszintén? Nem tudom.
-Mi az, hogy nem tudod? Azt érzi az ember. Én is éreztem...-Megint. Mintha megint meglőtték volna.
-Akkor te...?
-Nem mondhatod el senkinek!
-Miért? Ezen nincs mit szégyellni való!
-Mondja a fiú, aki saját magának sem képes bevallani, hogy a fiúkhoz vonzódik.-Ez szíven ütött. Semmi bajom a melegekkel, de én? Lehet...Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy igen.
Louisval nagyon jól éreztük magunkat. Sokat viccelődtünk és néhol előfordult, hogy Louis elvétett egy-két flörtöt, amit lehetetlen lett volna nem észrevenni. Hamar eltelt az idő, észre sem vette, hogy már két óra. Louis ránézett a telójára (megint idegesen) és csak ennyit mondott:
-Köszönöm, hogy eljöttél, de most tényleg mennem kell!-Felállt az asztaltól.-Szia!
-Szi...Szia!-Azt hittem jól érezte magát. Olyan sietősen hagyta el a kávézót. Miattam? Vajon fogom még látni? Nem! Nem hagyhatom így elmenni!
Louis már majdnem kilépett az ajtón, mikor én észbe kaptam, hogy nem hagyhatom őt elmenni. Majdnem felborítottam egy széket, nekimentem egy párnak és kicsin múlt, hogy ne essek hasra, de utólértem. Megkocogtattam a vállát és ennyit kérdeztem:
-Látjuk még egymást?
-Ha a sors is úgy akarja igen!-És kilépett az ajtón.
Hazafelé csendesen ültem a kocsiban és próbáltam felidézni a mosolyát, azt az elképesztően finom illatát és gyönyörű szemeit. Lehetetlen volt kiverni a fejemből!
Igen, igen...Azt hiszem szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok beléd Louis Tomlinson!