Színjáték (Lmbtq történet)[BEFEJEZETT]

16. fejezet

Kitti szemszöge:

Ti is szerettek arra kelni, hogy az anyátok idegileg kicsinált állapotban üvölt veletek a telefonban? Én sem, viszont mégis ezzel indult a napom. De hadd kezdjem a legelején.

Reggel, hét órakor (Vasárnap!!!) csörögni kezdett a telefonom. Szinte már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy anya hív. Ki más lenne? Mit sem sejtve felvettem, aztán szinte megsüketültem a sipítozásától.

-KITTI!!!

-Mi az?-kérdeztem és ezerrel kattogott az agyam. Mi történhetett? Mi van ha rájött, hogy én....

-TERHES!!!

-Hogy mi? Ki terhes?- Oké, ez biztos, hogy nem én vagyok.

-HOGY KI?! A TESTVÉRED!!

-Szilvi? Szuper! Akkor végre összejött neki és a párjának egy gyerek?- várjunk, de akkor mi lenne a baj?

-TE MÉGIS MIRŐL BESZÉLSZ??!! NEM SZILVIA TERHES!!! HANEM ANNA!!!- az utolsó mondat szinte pofon vágott. Anna.

-De hiszen csak tizenhat éves!-rendben, én is kezdtem kiakadni. Miért nem lehet minden rendben a családommal? Valami ordibálást hallottam a vonal másik végéről (mármint anyán kívül).

-Tudod mit anya? Most azonnal megyek hozzátok! Felülök a buszra és egy órán belül ott vagyok!- Mondtam, azzal letettem és gyorsan összeszedtem a cuccaimat.

Egész úton ezen gondolkodtam. Mindig tudtam, hogy nem kéne ennyire lazán kezelnie apának a húgom nevelését. Tudtam, hogy egyszer, majd csinál valami óriási őrültséget. Most pedig megtörtént. Apa valószínűleg teljesen összetört. Persze, mondhatnánk, hogy mi van ha nem is Anna hibája. De ezt az ő esetében nem lehet. Nagyon jól tudjuk mind, hogy milyen felelőtlen, hogy milyen gyakran váltogatja a pasikat és, hogy velük sem csak csókolózni szokott. Mennyiszer figyelmeztettük pedig! Soha nem hallgatott ránk. Mindig úgy látott minket, mint akik meg akarják gátolni, hogy élje a saját életét. Tessék, most megkapta azt a saját életet. Bár gyanítom, nem igazán így képzelte el.

A házban kábé mindenki veszekedett egy kicsit mindenkivel. Bár leginkább a szülők egymással. Meg mindenki Annával. Anya olyanokat vágott apa fejéhez, hogy ez mind az ő hibája, nem tartotta kellően pórázon a húgomat. Erre apa visszavágott, hogy talán nem kellett volna a nevelést teljes mértékben ráhagyni. Szilvi eközben Annának magyarázott (hozzáteszem eléggé ingerült hangnemben) arról, hogy ezzel mennyire elvágta magát a jövőjétől. Ő pedig csak állt ott, tőle meg nem szokott félénkséggel és láthatóan a sírással küszködve hallgatta a feje fölött repkedő vádaskodásokat, szidásokat. Szinte már megsajnáltam. Amint beléptem, anya odasietett hozzám és a saját igazáról kezdett el magyarázni.

-Ha apád nem lenne ilyen könnyelmű, ez meg sem történt volna! Téged és Szilviát én neveltelek, nem csoda, hogy ti soha nem csináltatok ilyesmit!

-Nem én döntöttem úgy, hogy a harmadik gyerekemet már nem fogom felnevelni!-kapcsolódott be apa is, én meg csak ott álltam, két tűz között. Őszintén? Egyiküknek sem volt teljesen igaza. Anyának nem kellett volna egyedül hagynia apát a neveléssel, viszont apa is odafigyelhetett volna valamivel jobban a lányára. Ezután még Szilvi is bekapcsolódott azzal, hogy mégis mi lesz így, Anna a nyuláról nem tudott megfelelően gondoskodni, nem hogy egy gyerekről. Azt azonban csak én vettem észre, hogy mindeközben a húgom kiszaladt az házból. Megrántottam Szilvi ruháját, jelezve, hogy utána kéne mennünk. Otthagytuk hát a vitatkozó szüleinket, akik valószínűleg észre sem vették, hogy már nem is vagyunk ott.

Anna pár méterre a háztól, a járdán kuporogva sírt. A nővéremmel leguggoltunk a két oldalára.

-Mi az, utánam jöttetek ordítani velem?-kérdezte tőlünk szipogva.

-Mi csak...-kezdtem, de félbeszakított.

-Tudom oké?! Tudom, hogy mekkora hülyeséget csináltam! Az sosem volt jó, amit én teszek. Soha nem voltam olyan tehetséges mint ti. Mindenki azt várja el tőlem, hogy én is olyan jó legyek, hogy büszkék lehessenek rám. De semmit nem tudok felmutatni! Képtelen vagyok tanulni, arra gondolni, hogy majd később kifizetődik. Csak élvezni akartam a tinikoromat, mert tudom, hogy veletek ellentétben én soha nem fogok olyan munkát találni, amit élveznék. Tudom! Lusta vagyok, ostoba, felelőtlen! Nem tudjátok milyen érzés hallgatni, ahogy a nővéreid legújabb sikereiről van szó, miközben te tudod, hogy nem fogod semmire sem vinni. Tudom, hogy valószínűleg pocsék anya is leszek és a gyerekem ugyanúgy utálni fog, mint a családom!-fakadt ki a húgunk és a tenyerébe temette az arcát, nekem pedig leesett, hogy milyen ostobák is vagyunk. Mind itt ordibálunk Annával, miközben van neki elég baja is. Ilyenkor az embernek egy támogató családra lenne szüksége, de mi csak leszidjuk és egymást okoljuk azért ami történt.

-Anna, mi nem is utálunk-tettem a vállár a kezem.-Mindig azért aggódtunk, hogy túl messzire mész egyszer.

-Így van.-mondta Szilvi is.-Tudom, hogy nagyon úgy tűnt, mintha irányítani akarnánk az életed, de csak nem szerettük volna, hogy apa gyenge nevelése miatt azt hidd, hogy bármit megtehetsz. Az ilyen dolgok mindig rád a legveszélyesebbek.

-És akkor most mi legyen?-kérdezte a húgom.-Mindent annyira elrontottam!

-Lehet, hogy ez most így sikerült, de még mindig kihozhatsz belőle valamit. Tudsz majd törődni a gyerekeddel. Nem tudom...lehetnél magántanuló!-mondta Szilvi- És ezúttal jobban fogsz igyekezni, mert talán lesz ami célt ad!

-Persze ez nem azt jelenti, hogy nem leszünk ott veled.-tettem hozzá.

-De mi van, ha anyáék kidobnak?

-Nagy lakásunk van. Ha gondolod tudunk segíteni, ameddig a saját lábadra állsz-ajánlotta a nővérem. Anna könnyes szemekkel meredt ránk.

-Nem hiszem el, hogy ilyen kedvesek vagytok velem. Én annyiszor bántottalak titeket, szóltam nektek vissza durván. Főleg mostanában.

-Erre valók a nővérek. Lehet, hogy nem mindig vagyunk jóban, de sosem fogunk cserben hagyni, rendben?-mondtam, mire ő hirtelen mindkettőnket magához húzott.

-Köszönöm-motyogta. Utoljára tizenkét éves korában ölelt meg minket.