you ― bang chan x reader ff

𝐭𝐰𝐨

〝you don't speak my language〞
♡

     Feketét viselt tetőtől talpig, fejére felhúzta fekete pulcsijának kapucniját és mindkét keze a zsebében pihent. Hátán egy nagy táskát cipelt, biztos az egyik barátjától vagy lehet a barátnőjétől megy haza. Mondjuk miért pont ilyen későn? Vagy korán, minek mondják ezt? Pár másodperc el is telt, míg én ezen törtem a fejem, addigra már négy háztömbbel arrébb járt. Ő az egyetlen esélyem arra, hogy hazajussak, nem hagyhatom el! Így elindultam utána. Mármint futva. És kiabáltam is neki, hogy „Hé!". Az anyanyelvemen. Upsz.

Végül megállt, és rám nézett. Arcát szintén fekete maszk takarta és csak a fekete szemei látszódtak, illetve pár szőkés tincse a kapucnija alól.

„Segíthetek?" – kérdezte angolul, valami elképesztően szexi ausztrál akcentussal.

Hirtelen elfelejtettem az eddigi összes nyelvet, amin beszélek és nyelnem kellett egy nagyot. Istenem, soha többet nem iszok!

„Öhm, igen kérlek. Megtudnád mondani, hogy hol vagyok?" – feleltem az eddigi legjobb koreaimmal, amivel magamat is megleptem. „Tudom, hogy borzasztó késő van... vagy korán... mindegy is, eltévedtem, azt sem tudom hol vagyok, de nagyon szeretnék hazajutni és te voltál az első ember, aki szembejött velem." – magyaráztam.

Pár másodperc néma csend állt be közénk, de addig se tudtam levenni a szemem arcának kis részéről, ami kilátszott maszkja és kapucnija között. Nem volt sok, de jézusom, miért lángol az arcom? És miért akar kiugrani a szívem? Biztos a sok futás miatt, nem vagyok valami fitt.

――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――

„Persze." – válaszoltam és láttam, ahogy a megkönnyebbülés végigfut arcán. Elmosolyodtam, majd megtörtem a csendet: „Hol laksz?" – kérdeztem, de olyan hamar meg is bántam, ahogy kimondtam. Gyorsan javítottam magamon: „Mármint, ez így elég furán hangzott, nem is biztos, hogy hazafelé mész, inkább úgy kérdezem, merre szeretnél eljutni?" – hadartam és éreztem, ahogy a maszkom alatt felforrósodik arcom. Szép volt Chan. Zsebemben tördeltem ujjaim, míg vártam, hogy elmondja a címet, de cím helyett, egy halk kacaj hagyta el száját.

„Bocsánat!" – hagyta abba szinte azonnal, majd elővette a telefonját és felolvasta a címet.

Teljesen az ellenkező irányba indult, mint amerre kellett volna. Biztos nem lehet ebben a városban sok ideje, valami turista talán? De akkor mit keres hajnalban az utcákon? Főleg ősszel, ilyenkor a turista sincs annyi. Alaposan megnéztem magamnak ezt a lányt. Úgy egy fejjel lehet nálam alacsonyabb, világoskék farmert és egy halványrózsaszín felsőt, amiből kint voltak vállai és a mellkasa egy része. Egészen csinos volt, szőkés haja össze-vissza állt, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, arca kipirosodott volt. Egy ideje már szaladgálhatott, ha ennyire elfáradt.

„Elkísérlek, úgy is arra megyek én is." – mondtam gondolkodás nélkül. Úristen Chan, mekkora egy idióta vagy! Két óra múlva kelned kell, miért nem tudtad csak elmagyarázni, hogy merre menjen?

„Tényleg?" – csillantak fel kék szemei. A szemeit észre se vettem még. Hogy lehetnek ekkora nagy, és szép szemei? „Mikor elindultam feléd még az ellenkező irányba mentél. Vagy te is eltévedtél?" – kuncogott.

„Egészen biztosan nem." – megráztam a fejem, majd elindultam abba az irányba amerre ez a lány lakik. Végig gondolva, valószínű sokkal egyszerűbb lesz ez így neki. Biztos eltévedt volna megint, ha csak elmagyarázom neki az irányokat. Szöul utcáin elképesztően könnyű eltévedni. Emlékszem, mikor én kerültem ide lassan tizenöt éve, ha nem lett volna BamBam, biztos, hogy meghaltam volna az egyik kisutca közepén, én is úgy eltévedtem volna gyakorlásból hazafele. Pár másodperc múlva mellém ért a lány és csendben sétáltunk az amúgy is néma utcán. Szemem sarkából láttam, ahogy többször is rám emeli tekintetét és szólásra nyitja a száját, de aztán mindig megrázta a fejét és visszafordult maga elé. Ilyenkor mindig kicsit összeszorult a szívem. De miért is akarom, hogy rám nézzen, vagy, hogy megszólaljon azon az édes európai akcentusán?

„Mióta vagy az országban?" – törtem meg a csendet én, és hangom fülsiketítően hatott a néma éjszakában.

„Lassan három hónapja." – felelt és egy pillanatra rám nézett, amitől kiszáradt a szám. „Ösztöndíjjal jöttem tanulni két félévre."

Tehát nem turista.

„Ha három hónapja itt élsz, hogy-hogy eltévedsz még mindig?" – muszáj volt megkérdeznem, hisz nem tűnik egy buta lánynak.

„Nem nagyon mászkálok el otthonról. Mármint, elmegyek az egyetemre, meg vissza. Néha Haeun unnie-val hétvégente elmegyünk valamerre, de akkor ő ott van velem és én igazából csak követem." – vont vállat és lejjebb húzta pólójának az ujját, majd összefonta maga előtt karjait. „Most is ő rángatott el bulizni, csak aztán... Hé!" – kiáltott fel mondata közben, amitől kicsit összerezzentem, majd rá néztem.

„Mi az?"

„Még nem is tudom a neved."

Nyelvemre harapva álltam meg, hogy rögtön kibökjem a nevem. Mégiscsak egy híresség vagyok, nem mondhatom csak úgy el mindenkinek. Mondjuk ez hülyeség, biztos tudja, hogy ki vagyok, csak a maszk miatt nem ismer fel. Így hát, lehúztam a maszkom az állam alá és az arcát figyelve vártam, de ugyanolyan kíváncsi tekintettel nézett rám, mint előtte. Meglehetne, hogy Európában nem vagyunk annyira ismertek, hogy tudja, hogy ki vagyok? Vagy csak tökéletes színész? Nem tűnik részegnek, tehát amiatt se lehet, hogy nem ismer fel. Kicsit szíven ütött, hogy nem ismert fel, hisz a fiúkkal annyi mindent megteszünk, hogy ismertek legyünk. Elrontottam volna valamit? Lehet jobban kéne nyitnunk Európa felé? Majd beszélek a főnökkel ezzel kapcsolatban.

Ugyanakkor, átjárt egyfajta megkönnyebbülés is, amiét nem kezdett el sikítozni, meg a ugrálni, meg ölelgetni vagy hasonlók, amik elől a menedzsereink és a biztonságiőrök védenek minket. És mivel tényleg, bármennyire is próbáltam az arcáról leolvasni bármit is, a kíváncsiságon és azokon a szép kék szemein kívül nem láttam mást:

„A nevem Chan."

„T/N" – nyújtotta kezét, majd realizálta a helyzetet. „Mindig elfelejtem, hogy nálatok ez nem olyan nagy divat bemutatkozásnál, mint nálunk" – kacagott és már majdnem visszahúzta a kezét, amikor megfogtam és kezet ráztam vele.

„Ne aggódj emiatt. Ausztrál vagyok. Mármint az életem első negyedét ott éltem, és a családom is ott lakik." – mosolyogtam rá, és továbbra se engedtem el hideg kezét.

Hideg a keze.

Lehúzta a pólója ujját.

Összefonta maga előtt a karját.

Ősz van.

Istenem Chan! Ennyire nem zavarhatnak meg azok a kék szemek!

----------------
folytatás
210521