you ― bang chan x reader ff

𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐞𝐞𝐧

"it's okay to be a little bit selfish"
♡

   Ez az elmúlt három hét borzalmasan megterhelő volt mindenki számára. Így visszatekintve rá, csodálkozok, hogy túléltük egyáltalán. Szombaton lesz az egyik legnagyobb díjátadó, amin szinte minden előadó megjelenik, és még annál is többeket jelölnek mindenféle kategóriában. Minket idén a legjobb comeback, az év albuma, a legjobb videoklip, az év művésze, az év dala, legjobb férfi előadó, legjobb férfi banda és még egy nagycsomó kategóriában jelöltek. Szerintem mindegyikbe, ami a bandánkat érintheti. És idén végre már nincs ellenünk az a banda, aki eddig minden egyes feltörekvő előadó elől ellopta a reflektorfényt. Jogtalanul. Mármint, oké, megdolgoztak érte, de mindenki megdolgozik azért, amit elér. És nincs olyan se, hogy valaki keményebben, mint a másik. Minket az előző években többször is jelölés nélkül hagytak, ami nem csak az én hangulatomra, de az egész társaság hangulatára elég keményen rányomta a bélyegét. Mi is ugyan olyan keményen megdolgozunk mindenért, évente nem csak egy albummal álunk elő, saját magunknak írjuk a számainkat, a kiadónkkal csak annyi kapcsolatunk van, hogy ott gyakorlunk, ott vesszük fel a számainkat és ott van egy tucat papírunk, ami hozzájuk köt. Rettentő nehezen tudtam nem csak az én tagjaimban tartani a lelket, hogy tartsanak ki, ne adják fel, csak mert egy csapat arrogáns ember az útjukban áll. Így mikor a nyáron bejelentették, hogy feloszlanak, míg a rajongóik sírtak, mi többen ünnepeltünk. Félre értés ne essék, minden tiszteletem az övék, hisz elértek olyan dolgokat, amit még előttük senki. De, amikor egy ember miatt egy csomó másik nem tud érvényesülni, az minden nézőpontból is felháborító. Most pedig, hogy ők eltűntek a színről a fiúkkal még többet bele akarunk adni a fellépésünkbe, még akkor is, amikor az új albumunk promotálása ezen a héten ért véget. A promotálás meg a fellépésre készülés együtt, mondanom se kell, teljesen leszívta minden energiánkat. Holnap szerencsére délelőtt lesz egy főpróbánk a másnapi fellépés előtt, utána szabadok vagyunk.

„Jézusom srácok, szét vagytok hullva!" – fogta a fejét tánctanárunk. „Tartsunk tíz perc szünetet" – sóhajtott én pedig elindultam a kanapéra dobott törölközőért, hogy megtöröljem magam. „Chan, mintha fejben nem is itt lennél. Merre mászkálnak a gondolataid már megint?"

„A városban, úgyhogy nem kell aggódni." – röhögött fel Minho én pedig hozzávágtam a ruhadarabot, ami a kezemben volt.

Míg a többiek a terem közepén szórakoztak én a tükör mellett ülve figyeltem őket és mosolyogva gondoltam vissza az együtt töltött évekre.

„Hívd el holnap délután valahova." – ült le mellém Minho és átnyújtott egy vizespalackot. „Mióta nem találkoztatok? Három hete?"

„Valami olyasmi." – döntöttem neki a fejem a tükörnek. „Esténként szoktunk beszélgetni."

„Hívd el! Meg vagy kattanva teljesen." – ütött rá gyengéden combomra, amitől ösztönösen rá fordítottam tekintetem. „Elbambulsz, nem vagy itt fejben a próbákon... Nem tudom, hogy mi az, ami ennyire aggaszt, de biztos vagyok benne, hogy csak te gondolod túl." – fejezte be, én pedig összevontam a szemöldököm.

„Ezt pont te mondod, Minho?" – kérdeztem, mire ő nézett rám értetlenül. „Mikor fogod már elmondani neki, hogy érzel?"

Kérdésemre elkapta rólam tekintetét és az ölében lévő kezeit kezdte figyelni.

„Az nem ugyanaz, hyung." – sóhajtott pár másodperc csönd után.

„Persze, hogy nem." – tettem kezem vállára, hogy rám nézzen. „Fogalmam sincs, hogy milyen nehéz lehet neked, de abban biztos vagyok, hogy te is saját magadnak teszed nehezebbé."