you ― bang chan x reader ff

𝐟𝐨𝐮𝐫

〝all the stars of the world are in you〞
♡

     Ismét szaladtam. Annyi különbséggel, hogy most nem egy hormonbajos, kanos férfi elől, hanem egy elképesztően rendes elől. Hogy miért? Amint megálltunk a tömbház előtt tudatosult bennem, hogy valószínű soha nem fogunk már találkozni és hiába kerestem valami indokot, amivel talán mégis, nem találtam semmit. Így összeszorult szívvel néztem még egyszer végig a férfin, és próbáltam nem arra gondolni, hogy engem vár haza a világ másik legrendesebb férfija, Erik. Erikkel lassan két éve leszünk egy pár, és még én átutaztam a fél világon, hogy beteljesítsem az álmaim, ő otthon, Magyarországon vár engem haza. Most duplán rosszul érzem magam.

Egyszer amiatt, hogy itt van velem szemben ez az elképesztően helyes és rendes ember, Chan, akiért most fáj a szívem, amiért nem fogom többet látni. Másszor pedig amiatt, mert így érzek egy férfi iránt, holott engem otthon vár a barátom.

Így, amint ő is kimondta azt, amit mindketten vártunk; "Remélem találkozunk még. Én is remélem." Elszakítottam a tekintetem csillogó fekete szemeitől és felszaladtam a harmadikra. De előtte még a második emeleti lépcsőfordulóban megálltam és elővettem a sokadjára megrezzenő telefonom. Haeun és Jiyeong-anyu írt egy csomó üzenetet. Az utóbbi csak azért, hogy reméli jól érzem magam. Ezt is nem sokkal éjfél után küldte. Hát igen, akkor nem voltam a helyzet magaslatán.

Ugyanakkor, drága barátnőm számtalan üzenetet és hangüzenetet is küldött, hogy mégis hova tűntem, reméli otthon vagyok, nála van a kabátom és, hogy megismerkedett valami fazonnal, aki állítólag nagyon rendes és hatalmas... Szíve van! Igen, ezt írta!

Nagyot sóhajtva tettem meg a maradék másfél emeletet, aztán a kódot beütve beléptem a lakásba, magam mögött amilyen halkan csak tudtam becsuktam az ajtót. Hátamat neki döntöttem annak és lehunytam fáradtságtól fájó szemeim. Észre se vettem, hogy mennyire vagyok fáradt. Lassan éreztem ahogy a lábaimból elmenekül az erő és elkezdtem lecsúszni az ajtó mentén, egészen addig, míg a kölcsönkapott pulóver kapucnija bele nem akadt a kilincsbe és kis híján megfojtottam magam. Várjunk! Nálam maradt a pulóvere! Ajkaimat azonnal széles mosolyra húztam és mint egy tini lány, tapsikolni kezdtem, persze csak halkan, hisz mindenki más alszik itthon. "Mégiscsak fogunk még találkozni!"

Pillanatnyi örömöm után, ami persze nem egy pillanat volt, felálltam az ajtó elől, levettem a cipőmet és befoglaltam a szobámat. Mint egy fadarab, úgy estem bele az ágyba arccal lefelé és ennyire fáradtnak még soha nem éreztem magam. Minden részem sajgott, főleg a lábaim. Nem vagyok hozzászokva az ekkora sétákhoz és a hajnalba nyúló bulizáshoz. Mikor meguntam, hogy nem kapok levegőt, a hátamra fordultam és kicsit rájátszva a fáradtságomra meg a fájdalmaimra elővettem telefonom. 5:47. Majdnem fél órát ültem az ajtóban, ügyes vagy T/N, valószínű fel is fáztál, ha nem csak meg.

Utolsó dolgom volt megnézni az e-heti órarendem. Hétfőnként általában kilenckor kezdődik az első órám, amivel nem is volt soha baj, ha előtte este nem megy az ember buliba. Miközben vártam, hogy az a minőségi rendszer felálljon és be tudjak jelentkezni, a fekete pulcsi ujjára tévedt a tekintetem. Sokkal nagyobb volt rám, de mondjuk nem is várhattam mást, Chan vagy háromszor akkora, mint én. Jó, nem teljesen. De hiába, a gondolat, hogy izmos karjait derekam köré fonja, hogy aztán szorosan magához húzzon, megérezzem isteni illatát, majd széles, és valószínű izmos mellkasára simítok, egészen furcsa érzéseket vált ki belőlem. Megráztam a fejem, hogy elzavarjam ezeket a gondolatokat. Biztosan van barátnője, egészen biztos, és nekem is van barátom. Aki éppen facetime-ot akar velem indítani. Várjunk, mi?

Egy pillanat alatt szállt ki a szememből az álmosság, levetettem magamról a fekete ruhadarabot, mely az utóbbi órában piszkos gondolatokat ültetett a fejembe, majd fogadtam Erik hívását. Pár másodperc múlva meg is jelent az arca a képernyőn és gyomromban felébredtek a hiányolt pillangók. Széles mosolyra húztam ajkaimat az érzéstől és próbáltam nem a képernyő felső sarkában lévő ablakra figyelni. Úgy néztem ki, mint egy zombi.