you ― bang chan x reader ff

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲 𝐭𝐡𝐫𝐞𝐞

!Fontos!
A vizsgaidőszakom miatt a következő részt kicsit késve fogom tudni csak nyilvánosságra hozni, ezért elnézést kérek.  Addig is kellemes ünnepeket kívánok mindannyiótoknak, és kellemes olvasást a fejezethez. ♡

"you are infinitely harmful"   
♡

   Életem eddigi legrosszabb karácsonya. És nem túlzok. Mióta megjelent az a bizonyos cikk talán két hét telhetett el, nem is emlékszem. Teljesen összefolytak a napok azóta. Egy biztos volt; a mű mosoly az életem részesévé vált, kitűnően tudok füllenteni arról, hogy miért vannak Dior táskák a szemeim alatt, miért van mindig felpuffadva, és, hogy azóta is minden percem azzal megy el, hogy rá gondolok.

A telefonom megállás nélkül csörgött még aznap, sőt, talán még másnap is. Ha nem Haeun, akkor ő hívott és mivel biztos voltam benne, hogy azért keres ennyiszer, hogy a szemem elé vesse: elbasztam az életét, persze mellőztem a hívásait, az összeset, és bár sajgott ott bent valami, és a torkomban folyamatosan kosárlabda méretű gombócok voltak, vagy a következő sírógörcs kerülgetett, megtettem. Szörnyen gyűlölöm magam azóta is, amiért nem tudtam őszintén együtt ünnepelni a családommal, hogy minden mosolyom, kacajom, pillantásom hamis volt. Röviden-tömören; szörnyű embernek éreztem magam. Ha nem volt muszáj, a szobámból se jöttem elő, 'tanulnom kell' címszóval. De egy biztos volt, nem akartam visszajönni. Nem álltam még arra készen, hogy bármelyik pillanatban összefuthatok vele, vagy épp valamelyik rajongójával, és főleg nem álltam készen a szemrehányásokra. Mert tényleg nem érdemlek mást. Naív voltam, hogy azt hittem lehet egy felhőtlen kapcsolatom egy hírességgel. Buta voltam, hogy bedőltem neki. És szánalmas, amiért úgy érzem bele is szerettem.

Mielőtt még tovább folytattam volna a gondolatbeli önmarcangolást, a taxi megállt az ismerős tömbház előtt. Összeszorult a gyomrom, és le kellett nyelnem könnyeim. Amint kinéztem az ablakon, a szemem előtt volt a 'katasztrófa' előestéje, vagy éppen hajnala; ahogy Chan visszakísér ide, ahogy még utoljára megcsókol. Szinte most is érzem ajkai érintését az enyémen. A sofőr köhintésére elszakítottam a tekintetem az üres kapualjtól és miután kifizettem a fuvart kimásztam az autóból, kiszenvedtem a bőröndöm és még két táskámat a csomagtartóból. Tompán hallottam, ahogy elhajt a taxis, miközben én az épületre meredtem. Gyerünk T/N! Szedd össze magad! - buzdítottam magam gondolataimban, majd megszorítottam táskám vállpántját és bementem a lépcsőházba.

Nem állok még készen arra, hogy szembe kerüljek vele, és őszintén rettegtem attól, hogy itt fog várni engem a ház előtt. De hiába nem volt itt, valahogy úgy érzem, nem esett le a vállamról az a súly, nem érzem jobban magam, nem nyugodtam meg. A gondoltat pedig, -mivel nem takarták ki az arcom a képeken- hogy felismernek és én leszek minden beszélgetés fő témája, persze nem pozitívan, rám hozta a hányingert.

Hogy eltereljem a gondolataim, míg vártam a liftre megírtam Haeun-nek, hogy megérkeztem. Barátnőm, amint meglátta az üzenetem fel is hívott, és valami teljesen random macskás videóról kezdett nekem mesélni.

Abban az egy órában, míg Haeun-nel beszéltem, nem jutott eszembe egyszer sem.

———————————————————————————————————————————

"Christopher Bang!" - üvöltötte nevemet és berontott a szobába.

Nem kellett megszólalnia, vagy megmutatnia bármit is, az arca mindent elárult azon a reggelen, pontosabban hajnalban. A torkomban lévő, számomra eddig teljesen észrevétlen gombóc egyik pillanatról a másikra sokszorosára nőtt. Nem is emlékszem pontosan, hogy a sokktól felejtettem el levegőt venni, vagy a csomó nem engedte. Az se rémlik, miként kerültem az emeletes ágyamból az étkezőnknek csúfolt helységbe.