you ― bang chan x reader ff

𝐨𝐧𝐞

〝baby we're two distant strangers〞
♡

     Mint minden hétvégén, most is szokásosan megölelem a kamerát és lezárom az élő adást, amit már lassan két órája kezdtem. Nagyot sóhajtva dőlök hátra a székemben és lehunyva fáradt szemeimet, kezembe temetem arcom. Egy darabig így maradok, és átgondolom a napom, ami szinte még most fog kezdődni; este tizenegy után. A folyamatos szereplés, gyakorlás, megfelelésre való törekvés teljesen le tudja szívni az energiám. És nem csak az enyém, a fiúkét is. Tagadják, de egyre többet látom rajtuk, ahogy kezdenek fáradni, amit nem csodálok. Ahogy végeztünk egy album összerakásával, már tervezzük a következőt, gyakorlunk a következőre, közben promózzuk azt, amit szinte egy hete adtunk ki. Minden délelőtt az összes híres zenecsatornán megjelenünk, mindent beleadva előadunk egy-két számunkat, hogy aztán zombikként együnk valami füvet -fontos a diéta- és aztán vissza a próbaterembe, stúdióba, vagy még egy műsorba szerepelni. Mindezt azért, hogy a minket támogató emberek mellettünk maradjanak, még több pénzt fektessenek belénk, pontosabban a kiadóba, hogy minél több szponzorunk legyen, hogy a főnök minél elégedettebb legyen, hogy a szüleink büszkék legyenek ránk. De mi meg vagyunk olyan idióták, hogy élvezzük ezt csinálni. Idol élet, te csodás...

Lassan összeszedem gondolataim, felegyenesedek és míg minden porcikám sajog, kénytelen vagyok meglátogatni a kétbetűst, hogy aztán egy adag poharas leves kíséretében visszamásszak a stúdióba, és folytassam a munkát. Kilépve a szűk helységből már meg se lepődők, amikor a folyosón szinte az összes lámpa le van kapcsolva és szerintem a biztonságiakon, néhány szorgos gyakornokon, vagy épp rajtam kívül senki nincs ebben a híres kiadónak álcázott pokolban.

Levesemmel a kezemben ülök vissza a monitorok elé, míg újra és újra lejátszom azt a kis demot, amit még Jisung küldött át nekem valamikor reggel. Imádom a zenét, imádok zenét készíteni, dalt írni... De néha engem is elkap az az érzés, hogy nem akarom ezt tovább csinálni, csak feküdni és filmet nézni szeretnék valakivel, akit szeretek. Persze, nagyon szeretem a fiúkat, mintha a második családom lennének, de az mégse szerelem. És most, hogy úgy érzem elértem mindent, amit szeretnék, szeretnék újra szerelmes lenni, randizgatni, meg minden ilyesmi. Erre mondják azt, hogy mindig az kell, ami nem lehet a tiéd? Oh, idol élet, te csodás!

――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――

Utálom ezt az egészet. Utálom a hangzavart, a tömeget, ezt az undorító alkohol szagot, utálom, hogy Haeun rábeszélt erre az estére. Otthon kellett volna maradnom „anyámmal" és a filológia könyveimmel, hogy tanulhassak!

Ezt végig gondolva fintorogtam egyet, amiért itt vagyok lassan húsz, ebben az országban huszonegy, és ahelyett, hogy klubbokba járkálnék meg szórakoznék, inkább otthon ülnék. Ezt bárhogy nézzük is gáz. Nade, visszatérve Haeun-re és arra, hogy beszélt rá erre a borzalomra...

Olyan kilenc óra lehetett, amikor Haeun berontott a szobámba.

„Mozdulj!" – kiáltott rám, majd az ágyamra dobált pár ruhadarabot. Néha elgondolkozok, hogy „édesanyám" hogy engedhet be egy ilyen bolondot a lakásába, mint Haeun.

„Unnie, bármit is tervezel, már van más programom az estére." – csuktam be mögötte az ajtót, de semmi választ nem kaptam.

Helyette megindult felém egy elképesztően rövid farmerszoknyával, a csípőmhöz helyezte, majd megrázta a fejét és tovább kutakodott, hol a szekrényemben, hol a kupacban, ami az ágyamon volt.