you ― bang chan x reader ff

𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐞𝐞𝐧

"I wanna be your lover..."
♡

„Ne haragudj a rendetlenség miatt, elfelejtettem, hogy így hagytam itt." – szólaltam meg és éreztem, hogy felforrósodik az arcom ahogy rendezgetni kezdtem a dolgaimat.

„Sok időt töltesz itt?" – hagyta figyelmen kívül megszólalásom és felém fordult.

„Az a kanapé a második ágyam." – feleltem az igazságot, majd kibújtam kabátomból és az asztal melletti fogasra akasztottam.

Újra a lány felé fordultam és közelebb léptem hozzá, majd kinyújtottam felé kezem. Azonnal lekapta a fejéről a tőlem kapott sapit és a kezembe nyomta, mire felnevettem.

„A kabátodra gondoltam." – raktam az asztalra a sapkát, majd újra felé nyújtottam a kezem.

„Oh!" – lerakta a földre a papírtasakot, majd kibújt kabátjából és levette sálát is. „Köszönöm." – azzal a kezembe nyomta a ruhadarabokat, de én nem mozdultam a fogas felé. Helyette megpróbáltam belenézni a tasakba. „Nem leskelődünk!" – fogta össze azonnal a tasak száját.

„Bocsánat." – kuncogtam fel miközben felakasztottam ruháit.

Végre volt lehetőségem alaposabban megfigyelni T/N-t. Passzos farmere tökéletesen kiemelte alakját, csakúgy, mint a fehér garbó, amit viselt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Ahogy vékony ujjaival végigsimított a szintetizátor billentyűin, ahogy újra és újra átnézte a falon lévő képeket, akaratlanul is közelebb mentem hozzá.

„Nagyon közel állhattok egymáshoz." – törte meg a csendet, és felém fordult. Arca egy rózsaszínes árnylatot vett fel, amint találkozott tekintenünk.

„A fiúk alkotják a második családom." – szakítottam meg szemezésünket egy pillanatra, míg a képekre néztem.

„Tényleg említetted a múltkor, hogy a családod Ausztráliában él. Gyakran meglátogatod őket?" – érdeklődött kedvesen mosolyogva, de nekem ösztönösen összeszorult a szívem. Nagyot sóhajtva ültem le a mögöttem lévő kanapéra és hátamat a bőrtámlának döntöttem. „Valami rosszat mondtam? Ne haragudj, nem akartam..." – kezdte aggódva, de félbeszakítottam.

„Nem mondtál semmi rosszat." – ráztam meg fejem. „Nagyon ritkán van lehetőségem hazamenni."

Egy halk 'oh' után helyet foglalt mellettem és többször is szólásra nyitotta száját. Egy halvány mosolyt megejtve fordultam felé, ami után ő is így tett.

„Ne aggódj miattam." – mondtam halkan. „Szoktam velük beszélgetni, de utoljára másfél éve voltam otthon és hiányoznak. Ennyi az egész."

„Sajnálom."

Felnevettem.

„Én választottam ezt, úgyhogy ne sajnálj semmit." -tettem kezem övére, amire azonnal rá is fogott. „De másfél év után, jövőhét vasárnap végre haza tudok menni az ünnepekre." – fejeztem be izgatottan.

„Tényleg?" – mosolyodott el. Lehet ezzel kellett volna kezdenem.

„Tényleg." – bólintottam.

„Ez nagyon jó hír, biztos nagyon várod már! Érezd nagyon jól magad!" – hadarta lelkesen.

„Meg se kérdezed, mikor jövök vissza? Most meg vagyok sértődve."

„Az olyan, mintha nem akarnám, hogy elmenj." – felelte egyszerűen.

„Jó válasz." – bólintottam pár másodperc megjátszott gondolkodás után, majd minkettőnkből egyszerre tört elő a kacagás. „Te nem látogatsz haza?" – érdeklődtem.

„De, csak én a tizenkilencedikén." – mosolygott. „És mivel nem tudom, hogy addig találkozunk-e még, elhoztam magammal az ajándékod."

„Ajándékom?" – pislogtam párat értetlenül és végig néztem, ahogy a kis tasakhoz lép.

„Karácsonyra. Vagy ti nem ünneplitek?" – huppant vissza.

„De!" – bólintottam azonnal, majd a tarkómra tettem a kezem és a szemben lévő falat kezdtem tanulmányozni mielőtt újra T/N-re néztem volna. „Én nem készültem semmivel..." – vallottam be. Igaz, ott volt a dal, amin egy ideje már dolgozok, de amíg nem tökéletes, nem hallhatja senki.

Legnagyobb meglepetésemre felnevetett.

„Ez csak egy kis apróság, ne aggódj miatta." – mosolygott halványan és átnyújtotta a tasakot. „Egyébként is, az többet jelent, hogy rám szánod azt a kevés szabadidőd is, amid van." – mondta, amint átvettem tőle.

Szavaitól automatikusan széles mosolyra húztam ajkaim és hevesebben kezdett verni a szívem.

„Na gyerünk nézz bele!" – biccentett fejével a csomagolás felé.

„Máris!" – ejtettem meg egy halk kacajt, ahogy szétnyitottam a papírzacskó száját.

Alig bírtam leplezni izgalmam, amiközben sorra húztam ki a tasakból a selyempapírt. Az utolsó fehér lap után megláttam a zacskó alján heverő fekete dolgot. Egy pillanatra T/N-re emeltem tekintetem, aki ránézésre jobban izgult, mint én, majd a sötét tárgyért nyúltam és kivettem a csomagolásból. Egy fekete kötött sapka volt, hasonló azokhoz, amiket hordani szoktam. Boldogan forgattam a kezem között a ruhadarabot és soha nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű sapka, majd ennyire boldoggá fog tenni.

„Tetszik?" – ült egy kicsit közelebb, aminek köszönhetően térdeink összeértek.

Az érintés következtében áramütésként haladt végig testemen egyfajta borzongás, ami furcsa mód jó érzés volt. Mielőtt válaszolhattam volna kérdésére, magamban feltettem egyet; Vajon ezt ő is érezte?

„Ez lesz mostantól a kedvencem." – feleltem, amint rá emeltem a tekintetem.

„Azért nem kell túlozni." – kacagott fel. „Feladhatom rád? Kíváncsi vagyok, hogy áll."

Aprót bólintva adtam oda neki a sapkát, amit még utoljára megnézett magának, mielőtt szembe fordította magával. Lassan megemelkedett ülő helyzetéből, hogy egy magasságban legyen velem, majd széthúzva az anyagot a fejemre adta a sapkát. Mozdulata közben tenyereivel végigsimított fejemen, míg végül mindkettőt arcomon pihentette meg. Érintése égette a bőröm és egy pillanatra se szakítottam el a tekintetem arcáról, ahogy almácskái egyre jobban kezdtek hasonlítani két paradicsomra, szinkronban az enyéimmel. Végül ő szakította el tekintetét, de csak egy röpke pillanat erejéig, míg ajkaimra pillantott. Egy halvány mosolyt megejtve tettem kezem a lány derekára és én is szemügyre vettem az enyhén elnyílt ajkait. Teljesen megbabonázott T/N látványa és szépen lassan mindent tompán kezdtem érzékelni, kivéve persze az ő jelenlétét és érintését. Amikor már végképp úgy éreztem, hogy az összes józan gondolatom helyét átvette ő, elkezdtem bezárni a köztünk lévő távolságot. A szívem a torkomban dobogott mikor az utolsó pár centinél lehunytam szemeim. Amikor orraink összeértek és ajkaink súrolták a másikét, a ketyegőm teljesen megbolondult, hol kihagyott egy ütemet, hol száguldott. Csak úgy, mint a gondolataim. Csupán néhány milliméter. Néhány milliméter választ el attól, hogy ajkaink találkozzanak. Mégis, mintha mindketten a másik lépésére vártunk volna. Végül nem is tudom mennyi idő telt el, mire összeszedtem a bátorságom. Immár mindkét kezem derekán pihent, úgy húztam a terpeszben lévő lábaim közé T/N vékony lényét, amitől mintha egy pillanatra elakadt volna lélegzete. Szaggatottan vettem levegőt, és kész voltam megszűntetni azt a köztünk lévő pár millimétert.  

―――――――
folytatás
211105