you ― bang chan x reader ff

𝐬𝐢𝐱

〝you met me at the perfect time〞
♡

     Nem tudtam hova tenni barátnőm kirohanását. Pár pillanatig csak néztem, de amikor már kékült a feje, jobbnak láttam rászólni.

"Unnie!" – fogtam be a száját. "Azt fogják hinni, hogy valami baj van. Egyébként is, miért sikítasz?" – vontam össze szemöldököm, majd elvettem szája elől a kezem.

"Te komolyan nem ismerted fel?"

"Kit?"

"A csávód."

"Nem a csávóm."

"Még." – húzogatta szemöldökét, mire fejbe dobtam kispárnámmal.

"Honnan kellett volna?" – kérdeztem tudatlanul, majd Haeun felém fordította a telefont és ott volt ő.

Ez az alkalmazás tényleg megtalálta ennyiből? De hogy? Elvettem barátnőmtől a telefonját, majd alaposan megnéztem a képét. És akkor fejbecsapott a felismerés, hogy miért volt ismerős, hogy miért viselt maszkot az utcán, amikor az már majdnem három éve nem divat, hogy miért húzta le a maszkját, mielőtt elmondta volna a nevét. Hogy nem ismertem fel?

"Baszki!" – mondtam gondolkodás nélkül anyanyelvemen.

"Tessék?" – kérdezett vissza Haeun, mire elismételtem neki az ő anyanyelvén. "Imádom ezt a nyelvet, meg kell tanítanod magyarországiul!"

"Magyarul." – javítottam ki.

"Tessék?" – nézett rám értetlenül, mire csak legyintettem.

A képei nézegetése után áttértem az információkra, amit az alkalmazás tud Chan-ról. Zölddel írta azokat, amiket mi adtunk meg, feketével meg az összes többit. Pirossal pedig a hibásat.

"Hazudott nekem arról, hogy producer!" – akadtam ki a leglényegtelenebb dolgon.

"Most komolyan T/N?" – nevetett fel Haeun. "Kiderül, hogy az egyik leghíresebb idol kísér haza, még a pulcsija is nálad maradt, és te azon van fennakadva, hogy hazudott a karriere védelme miatt?"

"Igen?" – vontam fel szemöldököm, de csak hangos nevetést kaptam.

Nem sokkal ezután Jiyeong-anyu rontott be, hogy kész az ebéd, így Haeun még megebédelt nálunk, majd hazament. Mikor ismét egyedül voltam a szobámban, elővettem a zsebemből a kis kártyát. Egy egyszerű fehér kártya volt, olyan, amit még mi használtunk a gimiben belépéshez. Magamhoz vettem a telefonomat az éjjeliszekrényemből, lepattintottam róla a rózsaszín tokot és a benne lévő kép mögé téve a fehér kártyát vissza is tettem a telefonomat védő műanyagot. Pár másodpercig csak figyeltem a készüléket, majd bekapcsoltam és míg az töltött, én elterültem az ágyamon és lehunytam szemeim. Mielőtt azonban elaludtam volna eszembe jutott, hogy én a buli óta le se fürödtem, így fintorogva keltem ki az ágyból és egy adag tiszta ruhával vonultam be a fürdőszobába.

――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――

"... és szóval ez történt." – fejeztem be a mesélést és hátra dőltem a fotelban. Valamikor a sztori közben átkeveredtünk a nappaliba. Én a fotelban foglaltam helyet, míg a hét kíváncsi szempár a velem szemben lévő kanapén sorakoztak, mint a verebek.

"Hogy hívják?" – jött az első kérdés.

"T/N." – feleltem mosolyogva. Miért mosolygok?

"Ennyire megtetszett, Hyung?" – vigyorgott Changbin.

"Mi? Dehogyis!" – ráztam a fejem.

"Azért vigyorogtál egész végig úgy, mint a tejbetök." – cukkolt tovább.

"Én nem is!" – védekeztem tovább.

"Akkor mond ki a nevét úgy, hogy nem vigyorogsz!" – szólt közbe Minho, mire bólintottam.

"T/N." – mondtam mosolyogva. "Francba!" – néztem magam elé komolyan, majd újra megismételtem a lány nevét, de azonnal eszembe jutott a kél szeme és az az édes akcentusa, megint mosolyogtam. Eközben a tagok jól szórakoztak rajtam. Legalább nevetnek.

"Srácok." – szakítottam őket félbe és ismét megint komoly tekintettel figyeltek rám. "Észrevettem ám, hogy mostanában nem olyan a hangulatotok, mint régebben volt. Tudom, nagyon fárasztó ez a szakma, és több rossz jár vele, mint jó. Látom rajtatok, hogy hiába van meg mindenetek, hiába tudtok megvenni mindent, ami boldoggá tesz, azért mindannyiótoknak hiányzik egy dolog, amitől teljesen boldogok lehettek. Nem igaz?" – kérdeztem, és egységes bólogatás volt a válasz. "Mi az?"

"Egy Noona." – szólalt meg először Jeongin, majd szépen lassan a többiek is valami hasonlóval válaszoltak. Kivéve Minho-t. Ő azt mondta, neki a macskák. Ezen a válaszon csak mosolyogva megráztam a fejem, hisz jól tudom Minho mire, vagyis kire vágyik.

"Mit szólnátok, ha módosítanánk a régen kötött egyezségünket, és kivennénk belőle a szerelmet, mint zavaró tényező?" – néztem körbe, de választ nem kaptam. "Mikor ezt a dolgot beszéltük meg, még fiatalok voltunk és csak az számított, hogy minél sikeresebbek legyünk. Most, hogy ezt elértük és megkomolyodtunk mind, nem lenne észszerű új célt kitűzni?"

"Mire gondolsz?" – vonta össze a szemöldökeit Jisung.

"Arra, hogy a siker mellett fókuszáljunk a boldogságra is."

"Hogy hogy megváltozott a véleményed, Hyung?" – érdeklődött Hyunjin, aki szokatlanul csendes volt ma.

"Nem is tudom." – simítottam tarkómra és sóhajtottam. "Az, hogy én ilyenkor találkoztam azzal a lánnyal, szerintem nem volt véletlen. Nagyon megfogott a személyisége, és igen, lehet hogy egy icipicit meg is tetszett, de a lényeg... A lényeg az, hogy úgy érzem ő az a személy, aki teljessé tudja tenni az én boldogságom." – ismét éreztem azt az ismerős érzést, amikor az arcom le akar olvadni a helyéről és most társult hozzá egy gyomor szaltó is.

"Szóval, mi a terv?" – szólalt meg pár perc csönd után Felix.

"Milyen terv?" – kérdeztem vissza.

"A terv, ami alapján megszerzed magadnak ezt a lányt."

"Nincs ilyen tervem." – vallottam be őszintén.

"Na akkor segítünk kidolgozni egyet, Hyung." – mosolyodott el szélesen Lix.

"Mielőtt még belekezdünk..." – állt fel Hyunjin a helyéről és végignézett a társaságon, közben arca egyre vörösebb és vörösebb lett. "Majd... Be szeretnék nektek mutatni valakit..."

"Becsajoztál, Hyun?" – kérdezte Minho vigyorogva, mire a fiatalabbik bólintott egy aprót. "Beszarás! Gratulálok!" – pattant fel ő is, és szorosan megölelgette.

Szépen sorban mindenki gratulált Hyunjin-nek, köztünk én is, és elképesztően büszke voltam a fiúkra. Lassan, de biztosan felnőtt mind és úgy érzem lassan el is fogják érni a céljaik végét.

"Na akkor a terv!" – kezdett bele Minho, miután mindenkinek töltött a hűtőből horgászott pezsgőből. Nem tudom ki tette oda, azt se, hogy mikor. Egyet tudtam. Az pedig az volt, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a hét fiúnak, amiért a legnagyobb szarban is mellettem voltak, és tovább támogattak, mint vezetőjüket. Valahol legbelül pedig remélem, hogy az én 'nevelésemnek' hála lettek ilyenek.

----------------
folytatás
210716