you ― bang chan x reader ff

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲 𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭

"i wanna see your face, and know i've made it home"
♡

   Nem is tudom meddig állhattam az üres lépcsőházban egyedül mikor is az egyik szomszédunk belépett az ajtón és a kinti fagyos levegő megcsapta csupasz lábaimat. Pár hosszú és kellemetlen másodpercig farkasszemet néztem a szomszéd idős nénivel, aki aztán megbontotta a szemkontaktust és végignézett rajtam. Ügyes vagy T/N, le a kalappal előtted, egyetlen pulóverben és bugyiban mutogatod a valagad a világnak. Zavartan összefontam a karjaim mellkasom előtt.

"Jaj édesem, miért nem öltöztél fel?" - lépett oda hozzám a néni és megcsípte az arcomat. "Hideg van már ilyenkor és nagyon drágák manapság a gyógyszerek egy egyszerű megfázásra is."

"Csak a postaládához jöttem le, ne tessék aggódni." - mosolyogtam rá kedvesen és elengedett.

Mielőtt még tovább folytatta volna elköszöntem tőle és felsiettem a harmadikra. Visszatérve a fűtött lakásba szinte éreztem, ahogy kiolvadok. Mamuszomban szinte azonnal átfagytak lábfejeim és komolyan féltem, hogy elhagyom az egyik lábujjamat, míg a szobám felé csoszogtam. Útközben visszatértek az emlékek, amitől pillangó barátaim teljesen meg voltak őrülve, arcomról pedig nem lehetett semmivel se levakarni a vigyort. Még a szobám látványa se hatott meg. Szétdobált ruhák, mindkét párnám a földön, a lepedő teljesen felgyűrődve... Ha a látvány nem lenne elég, a levegőben is érezhető volt minden, amit csináltunk. Átlépdelve a ruhákon és párnákon első dolgom volt kinyitni az ablakot, mielőtt még a bútorok is beszívják a szagot. Ha csak Chan illatával tennék ezt, nem lenne problémám vele.

'Meg mernék rá esküdni, hogy párás is volt az ablak az este...' - gondoltam magamban vigyorogva, amint megéreztem a frisslevegőt arcomon.

Ahogy elkezdett összeszedni a szennyes ruháimat és ágyneműt újra és újra lejátszódott pár jelenet a fejemben, amitől csak még jobban vártam azt, hogy ismét találkozhassunk. Pakolászásomat telefonom rezgése zavarta meg.

"Szia Unnie." - vettem fel.

"Nekem te csak ne 'Szia Unnie' -z!" - kiabált a vonal másik végéről. "Jól visszahívtál!"

"Öhm... Kellett volna?" - érdeklődtem elfojtva egy nevetést és vállammal megtartottam a készüléket, miközben a fürdő felé indultam.

"Igen! Azt mondta szól neked!" - kiabált továbbra is.

"Ki mondta?"

"A csávód!"

"Mikor beszéltél te Channal?" - érdeklődtem miközben a mosógéppel babráltam.

"Tehát nem tagadod, hogy együtt vagytok?" - kérdezte meglepetten.

"Én kérdeztem először!"

"Ma délután." - közölte közönyösen. "Ő vette fel, amikor hívtalak. Nem írtál az este, hogy mit beszéltetek Sana-val."

"Hát... Nem tudom..." - válaszoltam kérdésére, miután megemésztettem, amit mondott. Beszélt Chan-nal.

"Hát merem remélni, hogy igen, miután együtt töltöttétek az éjszakát és biztos nem csak néztetek egymásra!" - láttam magam előtt, ahogy húzogatja a szemöldökét. "De nem ez most a lényeg! Mesélj el mindent!"

"Mindent?" - kérdeztem vissza rögtön és végre sikerült elindítanom a mosást.

"A lepedő akrobata mutatványotokat légyszíves hagyd ki." - javította ki magát rögtön, mire csak kinevettem.

"Szóval elindultunk Sana-val, nem mondta, hogy hova megyünk..." - és elmondtam neki mindent. A lepedős részt kihagyva, természetesen.

Kihangosítva a hívást elkezdtem valami ehetőt készíteni magamnak. Egész eddig észre se vettem, hogy szinte éhezek. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fogok tudni beszélni bárkinek is az idézőjeles kapcsolatomról. Az eredetileg maximum fél órát igénybe vevő történet végül majdnem egy három órás hívásba fájt. Haeun minden egyes mondatom után félbeszakított, hiszem szerinte nem mondok el neki mindent mindent. Bármit is jelentsen ez. Így, kénytelen voltam még azt is megosztani vele, hogy milyen idő volt, hogy mennyire fagytam át a padon, vagy épp, hogy Sana telefonja hányszor rezzent meg. Ez utóbbira nem is mondtam semmit, csak elgondolkoztam azon, hogy végül miért barátkoztam össze egy ilyen szeleburdi emberrel, mint ő. Ebédre reggelizett rántottám belapátolása után visszamentem a szobámba és turkálni kezdtem a szekrényemben valami értelmes göncért. Teszem hozzá, ilyenkor még mindig csak ott tartottam, hogy leültem arra az átkozott padra. Aztán végre valahára sikerült elmondanom mindent. Bocsánat, minden mindent, ahogy Haeun kérte.