Age-restricted love

Part 32/Kellesz nekem

Hazafelé menet az ég alja kezdte a rózsaszín egyik árnyalatát felvenni. Keresve sem találhattam volna szebbet. Becka kíváncsian nézett rám, azonban az én fejemben egyik gondolat váltotta a másikat ami csak még jobban megnehezítette azt, hogy meg magyarázzam a húgomnak a történteket. Még most talán fél órával később is csak az ő puha érintése után éhezett a bőröm. A fejemben a kis hang érte kiabál. Így van ez ha nem tudsz valakitől rendesen elbúcsúzni és csak hipp-hopp véget ér valami.  Nem voltam felkészülve rá, és az elengedést nem lehet tanulni. 

-Beszélj vele-mondta Becka- Látom, hogy mennyire szenvedsz miatta. Mondhat bárki bármit, ti ketten összetartoztok. 

Bár ez a mondat eléggé úgy hangzott mintha egy önsegítő könyvből szakították volna ki, azért én mégis elhittem neki. Nem tudom mi az ami megváltozott azóta, hogy elhagyott. Talán mindkettőnk dühe lecsillapodott. Talán újrakezdhetnénk. 

Csendesen sétáltunk hazafelé. A szellő lágyan simogatta az arcom. A emlékeimből előtört néhány kellemes pillantás, pár huncut mosoly és lopott csók. Ebben a pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy most ő legyen itt mellettem és ő fogja a kezem. Észre sem vettem de már a lakásom ajtaja előtt álltunk.

-Szeretnéd, hogy maradjak? 

-Ugyan, jót fog tenni egy kis pihenés mind a kettőnknek.-mondtam, majd lágyan megöleltem Beckát. - Köszönöm, hogy kimozdítottál a börtönömből.

-Remélem nem lesz okom többet ilyet tenni-mosolygott rám majd elindult, azonban pár lépés után visszafordult.- Hé Katy, talán jó lenne ha írnál neki.

Láttam a húgom távolodó alakját. A leszálló köd finoman körbe ölelte őt és mintha csak lebegett volna hazafelé.

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Felmentem a szobába és felvettem egy kényelmesebb ruhát. Feltűztem a hajam, majd lementem. A fejemben még mindig az ő hangja zúgott. Mindennél jobban vágytam az ölelésére, de ezt nem kaphattam meg pillanatnyilag szóval maradtam a tea mellett. Lefőztem egy fekete teát és kiültem az udvarra. Kezdett besötétedni, és a szél is felerősödött. 

Már nagyjából tizenöt perce ülhettem kint, amikor a telefonom rezgett. 

Üzenetem jött. Izgatottan és meglepve olvastam a sorokat.

-Nem akartalak zavarni Katy, de beszélnünk kell. Nagyjából öt perc múlva ott vagyok.

Hirtelen megmozdulni sem bírtam. Apró mosoly kúszott az arcomra, a végtagjaim remegni kezdtek. Olyan fajta izgalmat éreztem, mint amikor először megláttam. Ellentmondást nem tűrve, kijelentette, hogy átjön. Nem volt választásom, gyorsan bevittem a bögrémet és ujjaimat tördelve, egyik lábamról a másikra álltam. Talán inkább pattogásnak nézhetett ki. 

-Kevin..hello. Nem, nem lesz jó. Szia, mi járatban? Oh, írtál, nem is vettem észre. Ahh sehogy sem jó. 

A pánikroham szélén állva, nem tudtam eldönteni, hogy mit is kéne majd mondanom, mikor ajtót nyitok neki. 

Rövid de annál erőszakosabb kopogás térített magamhoz. Félve, remegő kézzel nyitottam ki. Természetesen Kevin állt az ajtó előtt. Kint esett, ő pedig ennek megfelelően csurom vizes volt. 

Megragadott a derekamnál fogva és magához rántott. Egy pillanatig csak álltunk ott az esőben, egymás szemébe bámulva, semmiről nem véve tudomást. 

-Kellesz nekem Katy-mondta, majd megcsókolt. Hirtelen minden annyira könnyű lett. Újra éreztem az ajkait. Éreztem az érintését. Élettel teli voltam. Az eső táncot lejtett a friss szellővel. A tarkójánál fogva még jobban magamhoz húztam. Szükségem van rá. A derekam köré kulcsolva kezeit kicsit felemelt és fordultunk egyet. Azt hiszem filmbe illő jelenet volt. 

A csóknak véget vetve, kezei közé fogta arcom és mélyen a szemembe nézett. 

-Szeretlek Katy.