Age-restricted love

Part 29/Kételyek között

Megint éreztem, hogy elszorul a torkom. Jelentkeztek a korábbi tünetek, amit a doki egy injekcióval orvosolt.

Egy templomban állok. Hófehér ruhában, az oltárnál Kevin, fekete öltönyben. Lassan végig vonulok, a családjaink és a barátaink mellett. Oldalra mosolygok, néha integetek. Oda érek az oltárhoz, Kevin mosolyog rám. Egy kislány tipeg be, párnával a kezében. Oda ér hozzánk, ránk néz majd odanyújtja a gyűrűket. Kevin elveszi az egyiket, majd a másik kezével, lágyan megfogja az én kezemet.

-Miért lettél ilyen megkeseredett háztartásbeli?

A könnyeimtől fuldokolva ébredek fel. Kint sötét van. Csak álmodtam az egészet. Sem Kevin nincs mellettem, sem a kisbabám.

Senkin nem maradt a húgomon kívül.

Lassan emelem fel a fejem. Már nincsenek bennem a csövek, valamivel jobban érzem magam. Mármint fizikailag.

Mellettem a kanapén Becka fekszik. Békésen szuszog. Nem szeretném felébreszteni. Halkan felülök az ágyon. Megint felrémlik előttem a kép amint Kevinnel összeveszünk. A arcomat a kezeimbe temetem. Nem éri meg élnem. Elcsesztem mindent. Nem vettem észre, hogy a levelek és Aaron miatt megmérgeztem az egész kapcsolatom és magamat is. Nem vettem észre, hogy Kevin tényleg csak segíteni próbált és, hogy elmartam magam mellől. Megpróbálok felkelni az ágyból. Még gyenge vagyok de erőt veszek magamon és kimegyek a mosdóba.

A csap fölé hajolok és megmosom az arcom. A tükörből egy megtört, most beesett arc bámul vissza rám. Érzem, hogy össze kéne szednem magam, de nem megy. Automatikusan a hasamra teszem a kezem, bár tudom, már nem növekszik bennem egy aprócska élet. Elgondolkodom, hogy vajon Kevin tud-e róla. Tudja-e, hogy a kisbabája már nincs többé. Vajon érdekli, hogy mi van velem?

A lábaim megint elgyengülnek. Nem, nem szabad utat engednem az elkeseredettségemnek. Megmarkolom a csak szélét és a tükörben farkasszemet nézek magammal. Ha most nem szedem össze magamat, akkor soha nem lesz belőlem teljes értékű ember.

Új célokat kell magam elé tűznöm.

Vissza sétálok a szobába. Ránézek a telefonomra. Kaptam jó pár üzenetet, de egyet sem Kevin írt. Néhány jókívánság, pár „gyógyulj meg gyorsan" és számtalan „ne keseredj el". A barátaim és a családom. A görgetésbe már kezd belefájdulni az ujjam, de ekkor belefutok egy üzenetbe amit Aarontól kaptam. Valamiért automatikusan a falhoz szeretném vágni a telefont, de ehelyett csak szimplán, elolvasás nélkül, kitörlöm. Az új életem nem tűri meg az ilyen embereket.

Már azt sem tudom, hogy Kevinre szükségem van-e. Csak azt tudom, hogy hiányzik. Hatalmas az űr bennem ami nyúl felém és fel akar emészteni. Eszembe jutnak azok az idők amikor még a leány otthonban voltam. Amikor először megcsókolt a tanteremben, vagy amikor először a vállamra tette a kezét. Eszembe jut az út amit megtettem, attól kezdve, hogy először megpillantottam addig míg szépen lassan belé szerettem.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudom miért lettem ilyen. Az utóbbi időben már tényleg semmi sem tett boldoggá. Tényleg megkeseredett lettem. Igaza volt, mint midig.

Visszafekszem az ágyba és megpróbálok aludni. Kimerültnek érzem magam, gyenge vagyok. Lassan álom hullik a szememre.

Reggel ahogy kinyitom a szemem Becka áll az ajtóban, egy tállal a kezében.

-Szia. Gondoltam hozok neked egy kis levest, az orvos azt mondta jót tenne.

-Köszönöm Becka hogy, itt vagy velem. Tudod, mindenki csak üzenetet küld de senki nem veszi a fáradtságot, hogy bedugja az orrát azon az ajtón.

-Nos, igazából volt itt valaki..

-Mi? Kicsoda? – éreztem hogy, a szívem elkezd hevesebben verni.

-Azt mondta Hazelnek hívják. Az orvos nem engedte be, mert nem hozzátartozó, de azt kérte, hogy amint kiengednek írj neki egy üzenetet.

-Hazel? Hát mégiscsak valakinek fontos vagyok. – bár más névre számítottam, valahol örültem neki, hogy nem felejtett el.

Becka odaült mellém és a kezembe nyomta a levest. Láttam rajta hogy, szeretné megkérdezni mi történt köztünk Kevinnel, de nem merte. Nem is bántam ugyanis nem lettem volna képes beszélni róla. Lassan magamba erőltettem a levest, majd megint elmerültem a gondolataimban.

Pár nap múlva arra hivatkozva, hogy jobb egészségnek örvendek, pár bogyót felírva kiengedtek a kórházból.

A kapun kilépve, magamba szívtam a friss levegőt, amikor megláttam valamit. Vagyis inkább valakit.

Kevin sétált felém, egy nővel az oldalán. Nem hittem a szememnek. Az a nő volt az akitől állítólagosan van egy gyermeke is. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott. Becka jókedvűen battyogott utánam a bőröndömmel. Látta, hogy úgy állok ott, mint aki szellemet lát, és hamarosan rá is jött miért.

A húgom soha nem a nyugodt természetéről volt híres. Mint egy lassított felvételben, úgy ment el mellettem Becka. Egyenesen Kevin irányába tartott. A lassítást egy hatalmas pofon szakította félbe a húgom részéről ami az exem arcán landolt. A férfi az arcát fogta, majd rám nézett és oda sétált hozzám. Nem tudtam, hogy akarok- e vele beszélni.

-Szia – kezdett volna bele a mondókájába.

- Felém sem néztél, pedig elvesztettem a kisbabánkat. Lehet hogy, megkeseredtem de azt hiszem, ha igazán szeretsz akkor mellettem kellett volna lenned amikor ezen keresztül mentem. Nem voltam bent többet pár napnál de te ez idő alatt tovább léptél. Ezek szerint most rajtam a sor. Köszönöm hogy, segítettél rájönni arra hogy, nem egy sokkal idősebb férfi mellett kell megtalálnom a boldogságot.

Ugyanazt a szomorúságot, azt a kétségbeesést láttam az arcán mint amikor eljöttem az iskolából.

Próbált valamit mondani de láttam hogy, nem jönnek a szavak.

Mind a kettőnk szemeiben könnyek gyűltek. Szerettem volna a nyakába ugrani, és azt érezni mint régen..

Azt a fajta vágyódást, azt a szerelmet, azt az izgalmat mint régen. De nem ment.

Csak hatalmas ürességet éreztem. Megsemmisülve sétáltam el mellette. Éppen ebben a pillanatban hagytam magam mögött, azt az életet amiről mindig is álmodtam.