Age-restricted love

Part10/ Ismeretlen ismerős

A felkelő nap első sugarai ellentmondást nem tűrve törtek át a redőny kis résein. Az arcomon kis csíkokban mutatta meg magát, amire felkeltem. Egy hatalmas kar ölelt át. Erre ébredni.. Azt hiszem mindenki erre vágyik. Nem biztos, hogy egy ennyivel idősebb férfival, de engem nem zavar. Szeretem őt és ő is engem.
Kevin szemszöge:

A karjaim közt feküdt ő. Akire éveket vártam de most végre megkaptam. Akit soha nem akarok elveszíteni és akivel büszkén családot alapítanék. Talán nagyon előre gondolkodom? Talán fiatal hozzám. Talán miután elmegy nem is találkozunk többé. Nem. Azt nem engedhetem. Bárhová is fújja őt a szél, meg fogom keresni.
Egyenletesen és lassan vette mellettem a levegőt ami azt jelenti, hogy visszaaludt. Kihámoztam karom, majd felkaptam a ruháim. Ránéztem az ágyra. Csodálatos látványt nyújtott. Az oldalára fordulva aludt. Nem látszott más csak formás keblei, gyönyörű arca, és kócosan is tökéletes szőke haja. Ajkai lágyan szétnyíltak, a szeplői pedig megerősödtek, hiszen jön a nyár.
Képes lettem volna órákig nézni őt, de sajnos indulnunk kellett vissza. Oda guggoltam az ágy mellé és finoman puszit nyomtam a homlokára. Lassan kinyitotta világoskék szemeit majd megcsókolt.

Kevin: Mornin' babe.

Katy: Mivel érdemeltem ki, hogy életemben először angolul szólsz hozzám? - nevetett fel.

Kevin: Nem is tudom. Talán túlságosan fontos helyet foglalsz el az életemben. - mosolyogtam rá. -Öltözz fel, lassan indulnunk kell.

Katy szemszöge:

Felvettem a ruháim, összefogtam a hajam, és jeleztem, hogy indulhatunk. A recepción leadtuk a kulcsot, ahol a nő sejtelmesen mosolygott Kevinre. Nem igazán értettem a szituációt, de úgy döntöttem, hogy inkább nem bolygatom. Beültünk a kocsiba. Megint csak egy hosszas kocsikázás vette kezdetét. Egyik kezét a kormányon tartotta, másik keze pedig combomon pihent. Az út kellemes csendben telt el. Nemsokára begurultunk a „börtön" kapuin.

Az irodájához érkezve egy nő ült a széken. Hosszú, vékony lábak, rövid fekete haj, sötétbarna szemek, vékony ajkak és vészjósló tekintet. Amint odaértünk a nő felállt és végigsimított szoknyáján.

Kevin: Rose, te.. Te meg mit keresel itt?

Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt. Semmit sem értettem. A nő kezén egy vastag aranygyűrű csillogott. Tehát egy feleséggel van dolgunk. Egy reflex szerű mozdulat volt ami ez után következett. Kevin kezére tévedt a tekintetem. A jobb kezén ott virított egy vékony gyűrű.

Elsápadtam. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Lefeküdtem vele. Viszonyt kezdtem egy házas emberrel.

A lábaim elkezdtek remegni, de a harag sokkal erősebb volt most annál, mint hogy elveszítsem az eszméletem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Katy: Azt hiszem nekem mennem kell. Köszönöm a segítséget. Viszlát.

Éreztem, ahogy néz utánam de most nem bírtam volna a szemébe nézni. Undorítónak találtam magam.

Felrohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, ledobtam a pulcsim a földre, leültem az ágyra és szabad utat adtam a könnyeimnek. Körülbelül fél óráig csak sírhattam amikor megláttam valamit csillogni a földön. Letérdeltem és felvettem. Egy karkötő volt. Egy „love" felirat volt rátéve. Tudtam, hogy ez csak Kevin műve lehet. Először ki akartam dobni a kukába, aztán átpártoltam az ablakhoz de az nem lett volna túl jó ötlet. Letettem az asztalomra és bebújtam az ágyamba. Nem sok idő kellett hozzá, hogy álomba sírjam magam.

Kevin szemszöge:

Hat év után itt ül előttem az a nő, aki tönkretett. Akibe életemben először voltam szerelmes. Aki csak kihasznált. Aki soha nem szeretett csak elviselt amíg nem talált magának egy vagyonosabb férjet. És most vissza akar kapni. Itt ül és könyörög. Könyörög és sír. Tördeli a kezét, remeg és reméli, hogy megsajnálom. Soha. Soha többet nem hiszek neki. Soha többé nem futok bele a csapdáiba. Csak Katyt szeretem és soha többé nem is fogok mást szeretni.

Rose: Szívem, tudom, hogy elrontottam de soha senkit nem szerettem úgy mint téged. Tudod, hogy mennyire fájt nekem mikor el kellett, hogy hagyjalak? Nagyon nehéz egyedülálló édesanyának lenni.

Kevin: Hogy tessék?! Édesanya? És mi közöm nekem a gyerekedhez?

Rose: Hát talán csak annyi, hogy a tiéd. A veszekedésünk után a te gyermeked hordtam kilenc hónapig a szívem alatt.

Kevin: De hisz az lehetetlen.

Rose: Ugyan már miért lenne lehetetlen? 6 éve mentünk szét Maya pedig 5 éves. A lehető leg lehetségesebb dolog.

Felálltam és kinyitottam az ajtót.

Kevin: Nem érdekelsz sem te, sem az állítólagos gyerek aki téged ismerve lehet, hogy még csak nem is létezik. A külön költözésed előtt már fél évvel nem feküdtünk le egyszer sem. Úgyhogy mint már mondtam ez teljességgel lehetetlen. Most pedig kérlek távozz az irodámból.

Rose: Szívesen, de remélem nem felejtetted el amikor a kapcsolatunk megmentése érdekében vettem egy új fehérneműt. Hmm.. Talán már nem is emlékszel? Pedig eléggé felejthetetlen volt. Na de mindegy, remélem meglátogatod majd párszor a kislányod.

Ezzel a mondattal kisétált az ajtón. Úrrá lett rajtam a felismerés. Vissza emlékeztem arra a napra. Arra a végzetes napra. Talán Maya mégis az én gyermekem? Meg kell tudnom.

Kiléptem az ajtón és nehéz szívvel vettem az irányt Kat szobája felé. Megálltam az ajtó előtt. A gyomorgörcs felül kerekedett rajtam. Görcsösen bekopogtam, remélve, hogy ajtót nyit.