Age-restricted love

Part18/Érzések vihara

Katy szemszöge:

Úgy ült előttem mint egy fa darab. Láttam a kétségbe esést az arcán, láttam, hogy nem tudja mitévő legyen. Tudtam mennyit jelent valakinek kibeszélni magából az érzéseit. Nekem soha nem volt ilyen ember az életemben, ezért ennek szegény lánynak én akartam nyújtani a kezem. Az arcát a kezébe temette és néha egy kicsit megremegett majd hirtelen megszólalt.

Hazel: Hatalmas hibát követtem el.

Katy: Mi történt?

Hazel: Én... Lefeküdtem vele.

Katy: Ez.. Ez nem hiba. Tudod.. Én is megettem.

Láttam ahogyan tágra nyílnak a szemei. Meglepődött arccal nézett rám.

Katy: Mármint nem Johnnal. Hanem.. Kevinnel.

Hazel: És, te is szerelmes vagy belé?

Az arcom kipirult és hirtelen meg sem tudtam szólalni. Nem tudtam mennyire bízhatok benne, de úgy éreztem megérdemli a választ.

Katy: Igen, szeretem. Szerelmes vagyok belé.

Hazel: És ő viszont szeret?

Katy: Igen, ő is szeret engem.

Hazel: Na látod, ez a baj. Nem veletek, hanem velünk. Azt hiszem többet érzek iránta, de neki csak arra kellek, hogy kikötözzön és megdugjon. Semmi másra nem vagyok jó neki.

Katy: Szerelmes vagy?

Hazel: Igen.. Szerelmes vagyok belé. Belé szerettem. És mostmár nem tudnám elengedni.

A beszélgetést a hirtelen elkezdődő kiabálás zavarta meg. Hazellel egymásra néztünk, és kirohantunk az ajtón. Mindenki egymás hegyén hátán próbált közelebb jutni az igazgató nőhöz aki valamit próbált mondani. Az ablakhoz férkőztem, amin kék és piros fények világítottak be. A szürkület miatt, sokkal áthatóbbak voltak, ami még drámaibbá tette az egészet. Sokan próbáltak lemenni de az igazgatónő, visszatartott mindenkit. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, megfordultam és visszamentem a szobámba. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, gyorsan az ablakhoz mentem, kinyitottam, majd először az egyik, utána a másik lábam tettem ki. Az ablakkeretbe kapaszkodtam, majd szépen lassan elkezdtem lefelé mászni. Nem voltam túl magasan ami nagyban megkönnyítette a helyzetem. Pár lépés után le tudtam ugrani. Szerencsés földre érkezésem után gyorsan a mentő autóhoz mentem ami lehet, hogy nem volt a legszerencsésebb ötlet. Megláttam Noorát ahogyan élettelenül fekszik a hordágyon. Az arcán és a karján sérülések, szemei lehunyva, száján oxigénmaszk. Nem tudtam sokáig nézni ugyanis abban a pillanatban sírva rogytam a földre. Térdre estem, majd elsötétült előttem minden.

Az iskola orvosi szobájában ébredtem. Hazel ült mellettem, és fogta a kezem. Mikor kinyitottam a szemem kissé megszorítottam a kezét, mire egy megkönnyebbült sóhajt hallottam. Oldalra fordítottam a fejem és ránéztem.

Hazel: Édes Istenem.. Annyira örülök, hogy épségben vagy.

Ahogyan észbe kaptam, gyorsan felültem az ágyon és kétségbeesetten Noora nevét kezdtem kiabálni. Az aggodalmam nemsokára egy hiszti rohamba csapott át. Hazel és a nővér fogtak le. Két erős bőrszíjat csatoltak a végtagjaimra majd Hazelt kiküldték és egyedül maradtam.

Körülbelül 20 perccel később hallottam a kilincs kattanását. Oda kaptam a tekintetem. Kevin sétált be az ajtón. Ahogyan meglátott aggodalom ült az arcára ami engem még jobban elkeserített. Odaült mellém, körbenézett, majd ahogy látta, hogy senki sincs a közelben összekulcsolta az ujjainkat és lágy csókot lehelt az arcomra. Fájdalmas tekintettel néztem rá. Egyikünk sem szólalt meg. Szótlanság lepte be az egész szobát. Csak néztünk egymás szemébe. Ilyenkor mindig elfelejtem minden gondom, de most valahogy nem ment. Mindig az a kép ugrott be. Ahogy a barátnőm ott fekszik magatehetetlenül és sérülten. Nem tudtam fel fogni.. Nem tudtam elfogadni...

Kevin nem sokkal később kiment a szobából, majd egy halvány mosollyal az arcán tért vissza. Érdeklődve néztem rá, majd éreztem, hogy finoman elkezdi ki csatolni a szíjakat. Ahogy megszabadultam mindentől, nem érdekelt senki és semmi. A mellkasára borultam és át öleltem.

Katy: Látni akarom.

Kevin: Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne. Sajnos Noora nincs túl jó állapotban.

Katy: Én.. Én ezt nem tudom, nem akarom megérteni. Nem akarom, hogy bármi baja is essen.

Kevin szemszöge: 

Elkeseredetten feküdt a mellkasomon, majd hirtelen éreztem, hogy válla lágyan elkezd remegni. Körmei kicsit vállamba martak, és éreztem a könnyeit a pólómon. Megpusziltam a feje tetejét és még szorosabban öleltem. Szerettem volna még jobban megvigasztalni. Csak öleltem és öleltem. Soha nem akarom őt elengedni.

Hazel szemszöge:

A folyosón sétáltam, illetve inkább csak húztam magam után a lábaimat. Nagyon sajnáltam Katyt. Jelenleg ő az egyetlen olyan ember aki megért engem vagy legalább egy kicsit át érzi a helyzetem. Ahogy ott kullogtam egy izmos felsőtestbe ütköztem. Fel emeltem a fejem és magam előtt láttam John perverz mosolyát.

John: Na mi az?  Eddig olyan kis lázadó voltál. Mi történt?

Enyhe gúnyt véltem felfedezni a hangjában.

Hazel: Semmi. Mindenkinek lehet rossz napja nem?

John: Végülis... Bár engem aztán nem nagyon érdekel. Majd ha megjön a kedved egy kis játékhoz, tudod hol találsz.

Nem akartam válaszolni. Csak el akartam süllyedni szégyenemben. Ez az ember kihasznál engem és azt, hogy szeretem. A hátam mögött akartam hagyni ezt az egészet de tudtam ha megteszem, akkor előbb vagy utóbb de megbánom. Szomorúan sétáltam ki az udvarra, ahol lefeküdtem az egyik padra. Kezeimet lelógattam és csak hagytam hogy a szél simogassa minden egyes porcikám. Hogy átmossa a gondolataimat. Hogy kifújja a szívemből az érzéseket...