Elvesztett háború

24. rész

A tavaszi szellő lágyan simogatta az arcomat, miközben a frissen vágott fű illatával kezén fogva járta körbe a parkot. Felettem egy öreg tölgyfa nyújtózott, ezáltal hatalmas árnyékot vetve maga köré.
A térdeimet felhúzva kémleltem tovább a járdán sétáló embereket, az elszökött lufikat kergető gyerekeket, és a közelben levő tó hullámai apró fodrozását. A hangok csak úgy szántották a parkot; hallani lehetett az emberek nevetéseit, a gyerekek vidám sikítozásait és kiabálásait, a távolban elhaladó autók susogását, a mellettem levő gördeszkapályán a deszkákat, ahogy a kiépített mélyedésben gurulnak, és velük együtt az emberek éljenzéseit, ha éppen nekik, vagy egy barátjuknak sikerült megcsinálni egy trükköt. Minden olyan zavaros volt, mégis nyugodt.
Átöleltem a lábaimat és államat a térdeimre támasztottam, majd lehunytam a szememet. Éreztem, ahogy egy erősebb fuvallat az arcomba libbent néhány tincset a hajamból. Nem söpörtem el onnan, hagytam, hogy gyengéden cirógassanak
Egy pillanattal később hallottam, ahogy közelednek, de még erre sem pillantottam fel.
Mikor már ott volt mellettem, leguggolva, éreztem, ahogy ujjaival finoman elsimítja az arcomba hullott fürtöket. Erre a mozdulatra már felnéztem és Damien mosolygós, zöld szemeivel találtam magamat szembe.

Mikor tekintetünk összekapcsolódott a fiú egy hatalmas mosolyra húzta ajkait, mire az én arcomra is kiült egy vigyor.

Gyorsan végig vezettem a tekintetemet a rajta, majd észre vettem, hogy nála is ugyanúgy ott van a gördeszkája, ahogyan nálam a sajátom.

-Többiek hogy hogy nincsenek itt? – vonta össze kérdőn a szemöldökét, majd felállt és szétnézett, hátha valahol a környéken megpillantja a barátainkat.

-Nick-el beszéltem nem rég. Azt mondta, hogy egy jó tíz perccel később jönnek. – Damien továbbra is kérdő pillantásokkal nézett rám, amiből arra következtettem, hogy kíváncsi a miértjére is. -Elméletileg kicsit akadozva megy a forgalom. – feleltem, mire kicsit felbiccentette a fejét jelezve, hogy megértette.

-Felhívom én is Marcus-t és Travis-t. – tartott egy kis szünetet, míg előkapta a telefonját, majd folytatta. -Úgy volt, hogy itt lesznek negyed ötre. – enyhén megcsóválta a fejét hitetlenségét kimutatva, majd tárcsázta is valamelyik fiú számát.

Április harmincadika van, a Karnevál napja. Az alatt a másfél hét alatt mindenki erről beszélt; kisdolgozók, pénzesebbek, diákok, tanárok egyaránt. Annyit tudok, hogy a suliból szinte mindenki ott lesz. Ez az a nap, mikor az emberfia egyként tekint társára. Senki nem foglalkozik azzal, hogy honnan jöttél, mit csinálsz, milyen ruhában vagy, hogy áll a hajad, senkit nem érdekel a bőröd színe sem. Mindenki ugyanúgy élvezi a Karnevált és csakis magával törődik.
Véleményem szerint az összes napnak ilyennek kéne lennie, de sajnos ez nem megvalósítható. Mindig lesz olyan, aki csak azért sem fogja elfogadni a másikat, és ok nélkül fog beleállni. De hát ilyen a világunk, nem igaz?

A srácokkal azt beszéltük meg, hogy idejövünk a parkba kapunyitás előtt, majd innen megyünk be együtt, hogy ne a Karneválon kelljen a tömegben megkeresnünk egymást. Bár úgy néz ki, hogy nekünk semmi sem jön össze, mivel mindjárt fél öt és csak Damien meg én vagyunk itt. Kapunyitás egyébként hattól van, ettől kezdve egészen március 1., délig állni fog a Karnevál. Mi úgy voltunk vele, hogy korábban idejövünk, elvagyunk egy kicsit a deszkaparkban, majd a lehető leggyorsabban megvesszük a jegyeket és mehet a menet.

-Na? – kérdeztem kicsit sem az etikettnek megfelelően Damien-t, egy fejbiccentés kíséretében, mire Ő készségesen válaszolt is.

-Elvileg 2 perc és itt vannak. – mondta, majd visszahelyezte zsebébe a telefont.

Rápillantottam a mellettem heverő gurulós-micsodára, amin a táskám is helyet foglalt, majd azt felvéve elkezdtem benne matatni. Volt itt minden; fülhallgató, töltő, pénztárca, zsebkendő, ragtapasz, toll, víz, lakáskulcs és kaja. Ez az! Kaja! Ahogy megpillantottam a sonkás-sajtos szendvicsemet, egyből ki is kaptam a táskából. Miközben csomagoltam ki, felpillantottam, így a szemeim találkoztak Damien-ével.