Elvesztett háború

22.rész

-Az meg ki? - kérdeztem teljesen értetlenül, mivel eddig egyszer sem említette a lányt.

-Hát a barátnőm. - vágta rá, mintha nekem tudnom kéne, hogy hogy hívják a legújabb párját.

-Egyszer sem meséltél róla. Annyit mondtál mindig, hogy lelépsz a barátnődhöz. - húztam össze a szemöldökömet kicsit felháborodva, hogy tényleg nem mesélt többet (ezek szerint) Avery-ről.

-Igaz. De a lényeg, hogy jövőhéten bemutatom. Még nem tudom mikor, de legyél rendes. - jelentette ki, mire legszívesebben felnevettem volna.

-Ezt most úgy mondod, mintha már hoztál volna haza lányt és mintha én már téptem volna le fejet. - ráztam meg a fejemet hitetlenül.

-Amilyen nagyokat rám szoktál verni, szerintem van egy kis félni valóm, ha esetleg nem kedveled Avery-t.

Felnevettem, mivel most jobban belegondolva, elég Isteneseket ütök Carl vállára olykor-olykor.

-Igazad van. - bólintottam elismerően. -De biztos kedvelni fogom. Kivéve, ha nem egy csinibaba-„jaj le törik a körmöm" lánykát hozol haza - mondtam, miközben elvékonyítottam a hangomat.

-Ne aggódj, nem olyan. - nevetett bele a telefonba. Ez a tipikus "de hülye vagy" nevetés.

-Van esély arra, hogy olyan, mint én? - csillant fel a szemem.

-Olyan hülye nem vagyok. Nem bírnék elviselni kettőt belőled. - nevetett ki.

-Rohadj meg! - nevettem én is. -Akkor majd mondom apunak, hogy jöttök valamikor. Szia Ca.. - nem tudtam befejezni, mivel közbe vágott.

-Abby, szeretnék én szólni neki. - szólt hirtelen, nehogy megbontsam a vonalat.

-Ja, igen persze, bocsi. - húztam be a nyakam, -bár úgysem láthatta- mivel ez mégis csak az ő dolga.

-Köszi hugi. Majd találkozunk. - köszönt el.

-Szia. - mosolyodtam el, amit szintén nem látott.

Miután letettük a telefont, boldogan mentem vissza a fotelhez, ahol pár perce a könyvemet hagytam. Újra a kezembe vettem és olvasni kezdtem. A belső békém nem tartott sokáig, mivel most az ajtón kopogtak. A felettem lévő faliórára pillantottam. 14:42.

-Nem hiszem el, hogy mindenki akkor talál meg a hülyeségével, mikor olvasnék. Egész délelőtt zaklathattak volna, de nem! Nekik pont akkor kell valami, mikor semmi kedvem az emberiséghez! - mérgelődtem hangosan és pont az ajtóhoz értem. -Mi van?! - rivalltam rá az éppen előttem álló egyénre.

-Húha. Valaki nagyon pipa. Rosszkor jöttem? - kérdezte Damien, miközben mellettem besurrant a házba. Ez nálunk már szokássá vált az elmúlt két hónapban.

-Nem éppen jókor. - csaptam be az ajtót miután rájöttem, hogy hiába állok ott, kitárva azt jelezve, hogy menjen ki, nem fog.

-Naa, nyugi van szivi. - mutatta meg a híres félmosolyát.

-Anyád a szivi, seggfej! - néztem rá mérgesen, majd nem törődve vele felbaktattam az emeletre, hogy olvashassam tovább a könyvemet. Ha zavarni fog ez a barom esküszöm, hogy elgyepálom.

Felérve lehuppantam a fotelba, majd a kezembe vettem a könyvet. Hallottam, ahogy Damien szedi a lépcsőfokokat, mire megforgattam a szememet.

-Tőlem nem szabadulsz ám ilyen könnyen. - jelentette ki, majd az ölembe vetette magát.