Elvesztett háború

20.rész

-Ez mégis mi volt? - kérdezte, miután felfogta a történteket.

-Ugyan máár! Ne fújd fel. Csak egy pillanatig tartott. - sajnos. Válaszoltam neki gyorsan, mert én sem fogtam még fel, hogy mi is történt.

-Damien. Ez nagyon nem volt okés. Most már add azt ide! - nyúlt a melltartó után és ezúttal el is kapta, majd begyűrte a hóna alá és mérgesen rám nézett.

Fogalmam sincs, hogy miért, de azt akartam, hogy tovább tartson a kettőnk közötti dolog. Mi lenne, ha fognám magam és csak úgy megcsókolnám? Megverne. Igen, minden bizonnyal el lennék verve.

-Ne verd nagy dobra, na! Csak egy picit ért össze a szánk. Nem vagyunk már ovisok. - léptem hozzá közelebb.

-Igazad van. De akkor sem erről volt szó! Te marha! - csapta meg a vállam és elnevette magát. Mióta igéz így meg a nevetése? Mikor mosolyog, apró, alig észrevehető gödröcskéi megjelennek a szája sarkában és a nevető ráncai is előbukkannak. A szemei felragyognak és a mosolya hatására kicsit összeszűkülnek. Gyönyörű. Azt hiszem ez a megfelelő szó a sok közül. Pedig még rengeteg jelzővel tudnám illetni.

-Akkor mit is nézünk? - léptem hozzá még közelebb, tenyereimet pedig rávezettem a derekára. Lehet, nem kellett volna, de annyira elvarázsol a lány. Nem is a kinézete, hanem inkább a lénye. A tulajdonságai, a gesztikulálásai, a mozdulatai, ahogyan beszél. Legszívesebben egész nap őt nézném. 

-Damien? Mit csinálsz? - támasztotta kezeit a mellkasomra. Éreztem, hogy taszít. Szemei cikáztak az én két íriszem között.

Nem válaszoltam csak tovább néztem a lányt. Abby már nem tolt magától. Azonban én bármi más helyett fogtam a lányt és a mellettünk lévő kanapé háttábláján átborultam vele és teljes testsúlyommal ráfeküdtem a lányra, mire hangos nevetésbe tört ki -már amennyire tudott nevetni a súlyom alatt-, ahogy megérezte, hogy ismételten elkezdtem csikizni.

-Fejezd be! - kiáltott fel keservesen, miközben szenvedése okánál fogva feltolta a csípőjét, hátha úgy kiszabadulhat. -Damien! Kérlek, nem kapok levegőt! - próbált meg lelökni magáról, de nagy erő- és súlyelőnyben voltam. -Légyszíves! - tette apró kezét az arcomra és boci szemekkel bámult.

-Na jó! De csak azért, mert nem bírok ellen állni ennek a cuki kis pofinak! - koppintottam az orrára és befejeztem a csikizését.

-Köszönöm! - megkönnyebbülve hátra hajtotta a fejét, majd sóhajtott egyet. -Le is szállnál rólam? - kérdezte enyhe éllel a hangjában, mire csak szélesen elvigyorodtam. Ebben a lányban azt is szeretem, hogy veszi a poént általában. Lehet cseszegetni, mert úgy is csak visszavág.

-Arról nem volt szó. - tettem le a fejemet a hasára és nem mozdultam onnan semerre. -Na. Mi lesz? Nem indítod a filmet? - néztem fel pont annyira, hogy lássam Abby arcát.

-Most akkor nem mész le innen, ugye? - vágott valami olyasmi fejet, mint aki beletörődik a végzetébe. Ami -vagy éppen aki- történetesen én vagyok.

Nem válaszoltam, csak nemet intettem a fejemmel és visszahelyeztem a fejemet Abby hasára, de mivel a karjaim elég kényelmetlen pozícióban voltak, átöleltem a lány derekát. Kb olyan hatása volt, mint egy hatalmas macinak, csak ez éppen sokkal kényelmesebb és sokkal fantáziát megmozgatóbb volt. Csak valaki árulja el nekem kérlek; mi ez a furcsa érzés a hasamban? És itt most nem arra gondolok. Olyan minta belülről megpiszkálnának, vagy én nem is tudom.

-Hát jó. - én megmondtam. Beletörődött. A távirányító a kis dohányzó asztalon volt, ami egy kicsit távolabb volt a kanapétól. Abby megpróbálta elérni, de nem nagyon jött neki össze.