Elvesztett háború

13.rész

-Látod? Most már tarthatsz a karjaid között. - próbáltam poénkodni, mire ő halkan felnevetett.

Nem tudom, hogy mennyi ideig ültünk még a földön, de teljes nyugodtságban voltunk. Nagyon jól esett, hogy ott volt nekem egy mély ponton. Másoknak ez nem akkora probléma, de nekem nagy nyomot hagyott. Ő volt az első barátom. Az első szerelmem. És az első mindig különleges. Azt hittem, hogy örökké fog tartani, de nagyot tévedtem. Josh megcsalt. És még csak fel sem fogta a dolgok súlyát.

Az emlékek visszatértek. Jók, rosszak egyaránt, és a hatásukra újra legördült egy könnycsepp.

-Hé! Nem éri meg. Sokkal többet érsz nála. - Damien letörölte a potyautast az arcomról.

-Köszönöm. - bújtam hozzá még jobban, mire libabőrös lett, én pedig elmosolyodtam. -Hé.. Azért visszaadod a telefonomat? - kérdeztem, miközben elkezdtem piszkálni a fiú pólójának nyakát, mire csak elmosolyodott és zsebéből a kezembe nyomta telefonját.

Damien szemszöge

Ezt nem hiszem el.. fogalmam sincs róla, hogy ki a tag, de ki fogom nyírni. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, mikor láttam Abby-t sírni. Nem tudom mi folyik itt, de olyan örömöt éreztem a hasamban, amikor hozzám bújt.. nem tudom, hogy mi ez, de nagyon jó és sokkal de sokkal többször szeretném érezni.

-Most már ideje menni nem? - emeltem kicsit meg a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

-Nem szeretnék. - fúrta fejét újra a mellkasomba.

-A többiek biztos aggódnak. - simítottam meg gyönyörű haját.

-Igazad van. - szipogott egy nagyot, majd felállt és megtörölte a szemeit. -Ne haragudj, hogy lefoglaltalak.

-Ugyan már! Amúgy is ellógtam volna. - vontam meg a vállam.

-Naa! - nevetett.

-Induljunk. - válaszoltam és én is felálltam a földről.

A terembe vezető út csendes volt. Mindketten elvoltunk a saját gondolatainkkal. Legszívesebben most azonnal felkeresném azt a rohadékot, és addig verném amíg él.

Abby-vel már a terem ajtaja előtt álltunk. Kezét a kilincsre helyezte, majd várt.

-Nincs semmi baj. Itt vagyok. - fogtam meg két oldalról alul az állkapcsát, majd az én arcom felé fordítottam. -Amíg én élek. Téged nem bánthat senki, és semmi. - mondtam határozottan, majd összefontam az ujjainkat és megszorítottam a kezét.

-Köszönöm. - válaszolta.

-Ne köszönd!

-Nem. Nem azt. Hanem azt, hogy létezel. - simította meg hüvelyk ujjával a kézfejem, ezzel újra kreálva az érzést a hasamban. Mi a szar ez? -Nem mehetünk be. Az óra felén nem voltunk bent. Hogy nézne ki, ha mindennek a közepén, csak úgy bemennénk? - teljesen igaza volt.

-Egyetértek. De akkor mi legyen?

-Gyere. - még most sem engedtük el egymás kezét.