Elvesztett háború

19.rész

DAMIEN BLAKE

|2 hónappal később|

-Haver, mi van veled mostanában? El vagy tűnve. - csendült fel Marcus hangja mellőlem, miközben a tágas nappaliukban ültünk.

Ötletem sem volt, hogy mit válaszoljak. Nekem sem tűnt fel, hogy Abby Wilson ennyire belefúrta magát a mindennapjaimba. Az alatt a két hónap alatt nagyon jó barátok lettünk. Szinte mindennap átmentem hozzájuk. A bátyja eleinte olyan gyilkos szemekkel szugerált, hogy legszívesebben elmenekültem volna abból a házból, de később a foci iránti azonos szeretetünk kapcsán összebarátkoztunk. Abby apja; Az egyik legnagyobb forma a világon. Igaz, nem sokat volt otthon a munkája miatt, de elég könnyen összebarátkoztunk. Ha lehet így mondani. Mondjuk, ki nem szeret engem, de úgy őszintén? Én még nem találkoztam olyan emberrel.

-Mostanában sok időt töltök Abby-vel. - válaszoltam, miután észbe kaptam, hogy kérdezett és válaszolnom is kéne.

Annyira beférkőzött a lány a gondolataim közé. Null 24-ben csak is körülötte jár az eszem. Mikor láthatom, mikor hallhatom a hangját, a nevetését, mikor érezhetem az illatát, mikor ölelhetem magamhoz, mikor elköszönünk vagy éppen, mikor hallgathatom a szarkasztikus beszólásait. Az utolsó okom miatt ajkaim felfele görbültek, amit Marcus sem hagyott szó nélkül.

-Ajjaj. Tesó, itt baj van. - pattant fel a helyéről Marcus, majd elém lépve hüvelyk- és mutatóujjávál kitágította a szemem, gondolom azzal a szándékkal, hogy ő akkor most megvizsgál, jó doktor bácsi módjára. Nem reagáltam rá mást, csak leütöttem a kezét, mire ő csak megrázta a fejét. -Mi van veled és ezzel a lánnyal? - tette fel A kérdést.

Elgondolkodtam a válaszomon, majd hosszas percek után kiadtam magamból.

-Fogalmam sincs. - nem mondtam semmi mást. Összepréseltem az ajkaim majd vállaimat felhúztam, amolyan tehetetlen stílusban. -Nem közeledik felém sehogy. Mármint úgy. - emeltem ki az utolsó szócskát.

-És te szeretnéd, hogy közeledjen? - ült vissza a fotelbe, majd ezúttal én álltam fel a helyemről.

-Nem tudom haver! Teljesen össze vagyok zavarodva! - túrtam bele fekete hajamba, ami a hónapok során kicsivel hosszabb lett, mint amilyen volt. -Megpróbáltam! - fakadtam ki magamból, mire csak Marcus értetlen pillantásaival találtam szembe magam.

-Mi? - kérdezte, miközben szemöldökeit összevonta én pedig bele kezdtem az érzelmeim magyarázásába. Már amennyire kitudom fejezni azt, ami bennem kavarog.

-Megpróbáltam nem rá gondolni, de csak rajta jár az eszem. Képtelen vagyok kiverni a fejemből. - huppantam vissza a kanapéra, miközben az arcomat a kezeimbe temettem és kétségbeesve megdörzsöltem azt, hátha észhez térek. Hát nem sikerült. -Olyan más vele. Olyankor önmagam lehetek. Nem kell megjátszanom semmit. Nem gondolkozom azon, hogy mit mondok, mert tudom, hogy úgy sem ítél el. - dőltem végül hátra, jobb karomat pedig a kanapé karfájára tettem.

-Haver.. Szerintem te beleestél a csajba. - hogy mi? Neem. Az tök hülyeség lenne. Én? Soha.. ugyan.

Majd jobban belegondoltam. Lehetséges? Pedig azt hittem, hogy azután már nem lesz több ilyen, de megtörténhet? Beleestem Abby-be? Beugrott a két hónappal ezelőtti incidensünk.

|2 hónappal ezelőtt|

Bezártam az autót, majd gyorsan Abby után eredtem. A focinak köszönhetően pár lépéssel be is értem. Láttam, hogy Abby lassított, én pedig kihasználva az alkalmat, a hasánál fogva, hátulról felkaptam és úgy szaladtam fel vele a verandára.