Elvesztett háború

23. rész

-Mióta.. Mióta vagytok együtt? – kérdezte apa, miközben megtörölte a száját egy szalvétával.

-Hát.. izé.. – egyszerűen képtelen voltam normális szavakat mondani.

-Mi nem vagyunk együtt – segített a helyzetemen Damien.

-Nem? – vonta össze szemöldökét értetlenül apa.

-Nem – mondtuk egyszerre Damien-nel.

-Ez kínos. Pedig már újságoltam Dorith-nak is, hogy barátod van – tenyerembe temettem az arcomat. Szinte felgyulladt.

-Most már tényleg jobb lesz ha megyek – állt fel a fiú, megfogta a tányérját, hogy elvigye a konyhába.

-Damien! Komolyan itt hagysz? – néztem utána sértetten, mire csak egy vállrándítást kaptam.

-Szólnod kéne Dorith-nak, hogy egy kicsit félre informáltad – fordultam felé cinikus nevetéssel.

-Kicsim, ha nem vagytok együtt, mégis miért vagytok ilyen közel egymáshoz? Mindig – nézett mélyen a szemembe.

-Apu, ő csak egy barát – inkább a szalvétát kezdtem tanulmányozni. Szép mintás.

-A barátok nem néznek úgy egymásra, ahogy Damien rád. És te Őrá – lágyult el a tekintete és finoman oldalra döntötte a fejét.

-Én n.. – nem fejeztem be a mondandómat, mivel az emlegetett szamár pont akkor ért vissza.

-Köszönöm szépen a vacsorát – mosolygott apára, majd elindult a bejárati ajtó felé.

-Nagyon szívesen, gyere máskor is – mosolygott vissza apa, miközben indult utána. Én még mindig az asztalnál ültem és csak meredtem magam elé. Ma sem lesz nyugodt éjszakám.

-Ha most is tovább tartja az óráját az öreg, én kidobom az ablakon. És ugrok vele együtt! – mondta Ana, miközben a fejét támasztotta a kezével a tele firkált padon.

Törin ültünk és Mr Harrison javában magyarázta az anyagot. Fél órája megállás nélkül darálja a második világháborút. Az elején Ana-val még mind a ketten próbáltunk jegyzetelni, de valahol a 7. percnél feladtuk. Hihetetlen, hogy hadar a drága tanárunk.

Ana szenvedő arccal nézett maga elé, majd egy fájdalmas nyögéssel elterült a padon. Feje egy kisebb koppanással jelezte, Mr Harrison-nak is, hogy feladta a küzdelmet.

-Valami gondja van, Ms Rodriguez? – fejezte be végre a folytonos beszédet a történelemről, és Ana-nak szentelte a figyelmét.

-Minden rendben tanár úr! Folytassa csak! – motyogta a padba, és mondandója közben lassan felemelte a kezét, majd felmutatta hüvelyujját.

Követve Ana példáját, én is elterültem a padon, majd oda szóltam a lánynak.

-Ugrok veletek. – ennyi elég is volt, ugyanis Ana elkezdett kuncogni, amire én is nekifogtam a nevetésnek.

Pár másodperccel később, pedig mind a ketten próbáltuk a röhögést visszafojtani. A legjobb az egészben, hogy nem a mondatomon nevettünk, hanem egymás arcán és a nevetést elnyomó kísérletén.

Az óra megszólalt. Mindenki egy emberként állt fel és kezdte pakolni a cuccát.

Mr Harrison mérgesen fordult el a táblától a diákok felé, majd morgós hangon megszólalt.

-Nem mondtam, hogy vége az órának. – támaszkodott meg az asztalon. – Üljetek vissza a helyetekre!

A diákok felháborodva néztek egymásra, hogy megbizonyosodjanak, nem csak őket készíti ki a tanár. Mr Harrison anyukája valószínű, hogy nagy-nagy csuklásokba kezdett.